Pirityi Sándor

Változások és kihívások a NATO feladatrendszerében

A „kihívások” értelmezése ma a világrendetlenség egyik központi eleme. Vannak tényleges anyagi, természeti, politikai, katonai kihívások és vannak mondva csinált, céltudatosan kreált, illetve célzatosan felnagyított kihívások. A 21. századi világkép lesújtó, a jelen ismét háborús hangulatú, nem ezt reméltük a 21. századtól, hanem mindenekelőtt több bölcsességet, több politikai bölcsességeit, ami nem azonos a dezinformáció művészetével. A hidegháború deklarált végeztével nem az a kérdés, hogy mi változott, hanem hogy mi nem változott.

Amikor a NATO feladatrendszerében a 2016-ig várható változásokról, a biztonsági kihívásokra adható válaszokról, a képességek és az alkalmazási tevékenységek ezek keretében szükségessé váló módosításáról cserélünk véleményt, célszerű lenne meghatározni, hogy mégis milyen kihívásokat tudunk megelőzni, keretek között tartani, értelmes, vagyis erőszakmentes mederbe terelni, és hol kényszerülünk reagálásra, melyek ennek a reagálásnak ha nem is optimális, de ésszerű, reális keretei, hogyan alakul a NATO-nak mint egésznek és tagállamainak közreműködési és áldozatkészsége, milyen a tömb szakítási szilárdsága. Indokolt lenne egyértelmű következtetéseket levonni Irakból, Afganisztánból, Libanonból közös nevezőre hozni ezeket a következtetéseket, mielőtt még centrifugális összhatássá sűrűsödnek.

Ami a tágabb értelemben vett Közel- és Közép-Keletet illeti, az európai NATO-országok közvéleményének tudatában kezd elmosódni, hogy miért is folynak ott a háborúk, mi az a végső cél, aminek az eléréséhez egyáltalán megteremthetők a feltételek. Tudomásul kell venni, hogy az ENSZ – nem ok nélkül – teljesen csődöt mondott Szaddám Huszeinnel szemben, ez lett a lényegi alap Amerika önhatalmú iraki beavatkozásához. Azt is tudomásul kellett venni, hogy Szaddám Huszein feltételezett, de soha meg nem talált tömegpusztító fegyverei koncepciós és működési válságba sodorták a NATO-t, amelynek tagállamai egyre inkább saját útjukat járják, reménykednek egy hipotétikus, de letisztult végső cél elérésében, fogalmuk sincs azonban az idealizáltan elképzelt rend megteremthetőségének időpontjáról, e rend tartósságának, megbonthatatlanságának feltételeiről. Ily módon nincs és nem is lehet egységes elképzelésük a tömb egészének jövőbeli vállalásairól, széles skálán mozog, de bomlani látszik áldozatkészségük, amelyet belpolitikai tényezők is keretek közzé szorítanak.

A jelenlegi iraki államhatalom még a fővárosban sem képes felülkerekedni a miliciákon, a bűnbandákon és a terrorszervezeteken. „Ha feladjuk a harcot Bagdad utcáin – válaszolta Bush elnök a demokratapártiaknak, a mielőbbi kivonulást követelő amerikai ellenzéknek –, akkor városaink utcáin fogunk szembesülni a terroristákkal.” „Az iraki csata központi jelentőségű a 21. századnak a szabadság és az önkény közötti ideológiai harca szempontjából” – jelentette ki a Fehér Ház ura, de egyre kevésbé lesznek egyértelműek azok a következtetések, amelyeket a vezető európai NATO-hatalmak ebből a következő tíz, vagy kár öt évben végrehajtandó változtatásokra vonatkozóan levonhatnak.

Ugyancsak fokozott mértékben vonatkozik mindez Afganisztánra, ahol a jelenlegi beavatkozó erő ötszöröse sem lenne elég a teljes konszolidáláshoz.

És a fegyverropogástól, pokolgépes merényletektől, rakéták süvöltésétől hangos országok száma nemhogy csökkenne, hanem növekszik. Ahogy Libanon nem volt bebiztosítva a robbanással szemben, úgy Szíria és Irán is egykettőre kínos téma lehet a NATO-törzsek számára.

A 33 napos libanoni háború veszteségmérlege csak mintegy másfél ezer halott, négyezer sebesült, de egymillió ember kényszerült elmenekülni otthonából, félmillió észak-izraeli településekről. A Libanont ért anyagi károkat szakértők mintegy hatmilliárd dollárra becsülik. Izrael anyagi veszteségeiről nem közöltek adatokat.

A libanoni háborúban számos kihívás-mozzanat jelentkezett, ami az állig felfegyverzett államok és a gerillamozgalmak közötti aszimmetrikus háborúk kilátásait illeti. A gerillamozgalom – mint a tények mutatták – nem kényszeríthető térdre a polgári infrastruktúra szétverésével, sőt az ilyen mozgalom győztesnek kiálthatja ki magát, ha elég hosszú időn keresztül helyt tudott állni erős állami szintű ellenféllel szemben. A Hezbollah saját államot követelhet, ott van a libanoni parlamentben és kormányban, hadat üzenhet a „szomszédnak”.

A libanoni háború csak az egyik – valószínűleg nem az utolsó – epizódja volt a megoldatlan arab–izraeli konfliktusnak, amelynek tétje a hatalom, a terület, a szuverenitás és az erőforrások. Bármilyen fontos a Biztonsági Tanács által teremtett fegyvernyugvás, vagy a nemzetközi békeerő, nincs kilátás tartós kiegyenlítődésre és stabilitásra. Ez csak akkor lenne elérhető, ha az államok és államjellegű képletek tekintettel lennének a reális, törvényes érdekekre. Leegyszerűsítve: Izrael elsősorban biztonságot igényel, a palesztinok államot akarnak, Libanon meg akarja őrizni szuverenitását, Szíria vissza akarja szerezni a Golan-fennsíkot. Amerikának, a NATO-nak és az Európai Uniónak Izrael és három szomszédja között az 1991-es madridi értekezlethez hasonló tanácskozásra kellene törekedni, különben az arab–muzulmán világ továbbra is „tárgyalhatatlan konfliktusnak” minősíti a helyzetet, a NATO pedig bővítheti a kihívások listáját.

A „hazai partoktól” távolodva mind az Egyesült Államok, mind a NATO Ázsia felé tart , előrevetítve a geopolitikai, hatalmi, gazdasági, világnézeti összeütközések eszkalációját, részben regionális katonai nagyhatalmak létrejötte és „sorompóba lépése” következtében. A magyarok, akik valamikor Ázsiából jöttek a Kárpát-medencébe, ismét megjelentek Ázsiában, ahogy ezt a NATO-tagság, az atlanti szövetség bővülő feladatvállalásai és a látványos Nyugat-ellenes kihívások megkövetelték. A tét óriási.

Kelet- és Dél-Ázsiában él a világ lakosságának fele, itt keletkezik a világ bruttó társadalmi termékének közel egyharmada, itt van fegyverben a világ haderőinek egyharmada. Az ázsiai térség műszaki, gazdasági, katonai-haditechnikai vonatkozásban dinamikus fejlődést mutat, jó jövőbeli esélyekben, ugyanakkor válságveszélyes, nincsenek együttműködésben alapuló biztonsági struktúrái, vagy ha vannak, ezek tökéletlenek. A biztonságpolitikai együttműködés főleg az Egyesült Államok és olyan ázsiai partnerei között kifejezett, mint Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Szingapúr. Az amerikai elrettentési potenciálban egyes szubrégiók hajlamosak garanciát látni esetleges destabilizálódással szemben.

Kína évi átlagban 8 százalékos gazdasági fejlődési üteme mellett belső társadalmi kihívások tömegét hordozza. Az országban 250 millió ember él naponta kevesebb mint egy dollárból, további 700 millió naponta kevesebb mint két dollárból, 150–180 milliós a „vándorló lakosság” – menedék, alkalmazás, betegbiztosítás nélkül.

Ami Indiát illeti, neheztel az Egyesült Államokra annak Pakisztán iránt tanúsított rokonszenve miatt, „ráfizetett” az el nem kötelezettek mozgalmában vállalt szerepére, kétli, hogy Ázsia elég nagy-e két nagyhatalom számára, elkötelezte magát a Szovjetunió mellett, ami ma is Moszkvához láncolja. Az ország lakosságának 40 százaléka a „szegénységi küszöb” alatt van, de egy ideje reményt keltően halad a szociális reformok útján.

Az elkövetkező évekre nemcsak Kína, hanem Oroszország is tartogat meglepetéseket. Moszkva megnyilatkozásaiból ítélve az orosz érdekek nyomatékosabb hangsúlyozása és érvényesítése várható, ennek minden kétértelműségével, ami Kelet-Közép-Európát is érinteni fogja.

Az orosz külügyminiszter úgy fogalmaz, hogy az erős és magabiztos Oroszország tényezőjének megjelenése hozzájárul a geopolitikai helyzet stabilizálódásához az egész világon, a világpolitikában az egyensúly és a kiszámíthatóság erősödéséhez. Szergej Lavrov „demokratikus multipolaritás” kialakulásáról beszél, arról, hogy csökkent az államok egyoldalú nemzetközi akcióinak lehetősége, amit – mármint az egyoldalúságot – a világ rossz szemmel nézett.

Moszkva nemcsak azt adta értésre, hogy nem szándékozik finanszírozni néhány szomszédjának útját a NATO-ban és az Európai Unióba, de felvetette egy „Monroe-elv” meghirdetését is ma posztszovjet térségre, meghirdetve: kizárólagos érdekszférájának tekinti a Független Államok Közösségének övezetét, nem enged katonai vagy túlnyomó politikai külső befolyást Eurázsiának ebbe a térségébe. Bármely hatalom betelepedése „nemzetbiztonsági fenyegetésnek” minősülne.

Oroszország „amerikai bekerítésére” szimmetrikus választ kell adni: „cordon sanitair”-t teremtve az Egyesült Államok közelében, hasznosítva Kubát és most már Venezuelát is, távlatokban Brazíliát és Argentínát. Egyelőre az az elképzelés, hogy „orosz haditechnikai centrumokat” kell kialakítani a nyugati féltekén.

Moszkva emlékezteti a világot arra, hogy 2005-ben 160 millió barrel (egy barrel 163,5 liter) kőolajat szállított az Egyesült Államoknak, hogy az orosz energiahordozó-export több mint 60 százaléka az Európai Uniót segíti, hogy 25 európai ország földgáz- és kőolaj behozatalának 50, illetve 30 százaléka Oroszországból jön.

Az orosz katonai vezetés állandó témája: áthatolni tudni bármilyen amerikai rakétavédelmi rendszeren. Az orosz katonai sajtó ugyanakkor átveszi az amerikai Foreign Affaire – Washingtonban cáfolt – kimutatásait arról, hogy az orosz hadászati bombázók száma 39 százalékkal, az interkontinentális ballisztikus rakéták száma 58 százalékkal, az interkontinentális ballisztikus rakéták száma 58 százalékkal, a hadászati tengeralattjárók száma 80 százalékkal kevesebb, mint az amerikai–szovjet konfrontáció idején volt. Idézi a 2006. március 16-án közzétett amerikai nemzetbiztonsági stratégiát, amelyből a Pentagon világuralmi terveinek változatlanságára következtet.

Az egykori Szovjetunió első és egyben utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov augusztusban, az 1991-es moszkvai puccskísérlet 15. évfordulója alkalmából tett nyilatkozatában azt mondta, hogy az Egyesült Államoknak fel kellene adnia a szuperhatalmi szemléletmódot, mivel – mint megjegyezte – a világban az irányító szerepet nem a zsandárszerep betöltésével kell megszerezni. Az amerikaiknak emellett meg kellene szabadulniuk a hidegháborús győztes komplexumától, a győztes-komplexum ugyanis még az alacsonyabb rendűségi komplexumnál is rosszabb – vélekedett az 1990-es Nobel-békedíjas volt szovjet vezető.

Európai elemzők megjegyzik, hogy a mostani Amerikai Egyesült Államok mind jobban hasonlít az 1982–85-ös Szovjetunióra: óriási hadigazdasági potenciál, világbefolyás párosul a gazdasági hatékonyság csökkenésével, a pénzügyi rendszer bizonytalanságával, társadalmi feszültségekkel.

Az amerikai katonai költségvetés 2001 és 2006 között 303 milliárd dollárról – évi 6,7 százalékos átlaggal 419 milliárd dollárra emelkedett – nagy kongresszusi többségnek köszönhetően. (Ez nem tartalmazza az afganisztáni és az iraki háborúk kiadásait, amelyek az évenkénti pótköltségvetésben szerepelnek.)

„Az Egyesült Államoknak sikerült újra elérnie a katonai kiadások hidegháborús szintjét”, – jegyezte meg egy kommentár.

Washington stratégiai célrendszerét most és a közeljövőben a következő „hármas” alkotja:

  • katonai túlerő kiépítése bármely lehetséges versenytárssal szemben;
  • egyoldalú, szükség esetén fegyveres fellépés, ha belső harcok megbénítják a nemzetközi szervezeteket és szövetségeket;
  • a szabadság, a demokrácia és a biztonság kiterjesztése az egész világra.

Jóllehet a klasszikus amerikai–NATO katonapolitikai vízió Oroszország bekerítése – ennek van alárendelve az erők-eszközök folyamatba tett „rekonfigurációja” – a tipikus amerikai internetjáték-szöveg, hogy „a harmadik világháború első napján elvesztettük hadseregünk kétharmadát, a lakosságnak majdnem a felét, Amerika nem volt felkészülve a háborúra Kínával”. A harmadik világháború tehát az Egyesült Államok és Kína összecsapása lesz; az amerikai polgár megérti, hogy Irán mögött Kína áll, de azt már kevésbé, hogy miért kell tartania attól a Kínától, amelybe özönlik az amerikai dollár, s hogy mire lehet képes a totalitárius kínai vezetés, amely egy piacgazdasági monstrum élén áll. Ezekre a fonákságokra persze szívesen reagál a katonai-ipari komplexum minden szócsöve, amely nem egy ország katonáinak logikáját fogalmazza meg: adjatok pénzt és mindenkit legyőzünk.

A Pentagon élén állók azonban mértéktartóbbak és a „kihívások kihívására” hívják fel a figyelmet. „A legnagyobb biztonsági fenyegetés, amellyel az Egyesült Államok ma szembenéz, a tömegpusztító fegyverek és célba juttató eszközeik elterjedése. Ezek képessé tehetik ellenfeleinket arra, hogy hatalmas kárt okozzanak az Egyesült Államoknak, haderőnknek, barátainknak és szövetségeseinknek. Ezért kritikus mértékben fontos, hogy csökkentsük és elejét vegyük az elterjedésben rejlő veszélyeknek.”

Nagy valószínűséggel ilyen és hasonló kihívások mozgatják az Egyesült Államokat, a nemzetközi jogrend oltalmazóját a „közjog” helyett az „esetjog” irányába. Félő, hogy Washington a terrorizmustól tartva az eddiginél jobban elfordul az egyezményes fegyverzetkorlátozástól, hátat fordít a nemzetközileg ellenőrzött leszerelésnek és az érintett tárgyalási mechanizmusnak, mégpedig a biztonsági érdekek elsődlegességére hivatkozva.

Az „exlex-orientációnak” meglepő példái vannak. Csak egyet közülük. Nyugtalanító körülmény, hogy egy olyan óceáni és haditengerészeti nagyhatalom, mint az Egyesült Államok, mindmáig nem lett részese az ENSZ 1982-ben aláírásra bocsátott és 1994-ben hatályba lépett nemzetközi tengerjogi egyezményének, amelyhez már több mint félszáz ország csatlakozott. Jelenleg az Egyesült Államok a világ egyetlen ipari-kereskedelmi nagyhatalma, amely kívül maradt – szenátusi döntéssel – a 320 cikket tartalmazó hatalmas megállapodáson.

Mire számítsunk 2016-ban?

A NATO-ellenes, elsősorban Amerika-ellenes és atommonopólium-ellenes kihívások ranglistáján előkelő helyen szerepel a „proliferáció”, vagyis az atomfegyverek és célba juttató eszközeik elterjedése, valójában az „atomklubba” való illetéktelen behatolás a klubtagok hozzájárulása, a fő klubtagok hozzájárulása nélkül. „Aki másnak gödröt ás, maga esik bele” – hangzik a vonatkozó közmondás. A második világháború győztes hatalmainak a világégés után minden lehetőségük megvolt arra, hogy a tömegpusztító fegyvereket egyszer s mindenkorra betiltsák. Ezt nem tették meg, hanem az újszülött atomfegyvert az elrettentésen alapuló önvédelem eszközévé léptették elő. Tény, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmánya nem korlátozta a jogos önvédelem eszköztárát, viszont meghirdette az államok – konkrétan az ENSZ-tagállamok – szuverén egyenlőségét. Ebből következik, hogy atomarzenálja vagy mindenkinek lehet, vagy senkinek sem. Az atomsorompó-szerződés részesének lenni nem kötelező, innen kezdve az egész proliferációs színjáték az atomklub tagjainak hazárdjátéka, és a közmondásban szereplő „gödör” elkészült; globális kihívássá vált nukleáris fegyverek terrorista kezekbe kerülése és zsarolásra való felhasználása az öngyilkos atomterrorista aktusig menően.

Ma negyven ország rendelkezik azzal a technológiai tudással, amely nukleáris fegyver kifejlesztéséhez szükséges. A világ természetesen, elsősorban a nyugati atomhatalmak Észak-Korea esetében „reagáló kihívással” kénytelenek szembenézni és Izrael hamarosan ugyanilyen helyzetbe kerülhet Irán oldaláról. Baljós jel, hogy a terrorizmusra való hivatkozás mind jobban aktivizálja Franciaország, de hamarosan Nagy-Britannia „alvó atompotenciálját” is, ami ismét leveszi a napirendről az „atomfegyvermentes Európa” megvalósításának tervét.

Amikor tíz esztendőre előre tekintünk, egy sor kétértelműség előjeleire is fel kell figyelnünk. Szó lehet a nukleáris összetevő bizonyos visszaszorításáról és ezt akár üdvözölni is lehetne, ha nem kísérné hadászati értelemben vett destabilizálódás.

Kétségtelen, hogy interkontinentális ballisztikus rakéták hagyományos robbanótöltettel való szerelése esetén kisebb pusztító erőt testesítenének meg, mint nukleáris robbanótöltettel, ami hadászati fegyverré teszi őket, mégis egy ilyen átalakítás, módosítás kihívást jelent, hiszen IBR-ek indítása –, a robbanótöltet nem ismeretében – a potenciális ellenfél szemében hadászati válaszlépés azonnali szükségességét jelenti, nemcsak a rakétavédelem működtetése, hanem a találkozó válaszcsapásra való felkészülés, a vonatkozó döntés meghozatala értelmében is. Nagyfokú bizalom és konkrét meggyőződés szükséges ahhoz, hogy más vagy a többi atom- és rakétahatalom belássa egy rakétaindítás kizárólag terroristaellenes célzatát. Az orosz védelmi miniszter augusztus végén tett alaszkai látogatása során jelezte amerikai kollégájának, hogy Moszkva egyelőre nem szándékozik csatlakozni egy olyan amerikai kezdeményezéshez, amely hagyományos robbanótöltetű interkontinentális rakéták bevetését irányozza elő a terrorizmus elleni harcban, feltehetően elsősorban az úgynevezett „szponzor államokat” tekintetbe véve és megelőző csapások lehetőségét sem kizárva.

A „destabilizáló kihívás” e típusa az atomhatalmak, a rakétahatalmak között a bizalomerősítő-bizalomteremtő intézkedések olyan kifogástalanul működő rendszerét feltételezi a számítási hibák, a túlreagálás kizárása érdekében, amely ma még elképzelhetetlen a hadászati fegyverkorlátozás szétzilálódása, vontatottsága, két- vagy többoldalú ellenőrizetlensége miatt.

Hasonlóan destabilizálónak minősül a kis hatóerejű atomrobbanó-töltetek bevezetése, a harcászati atomfegyver készletek maradványainak megtartása, a tengeralattjáró-fedélzeti rakéták hadászati csoportjának hagyományos robbanótöltettel szerelése.

Pozitív minősítést érdemelnek viszont – ha hátsó szándéktól mentesek – a világ egyes részein kallódó hasadóanyagok begyűjtését, biztonságba helyezését célzó erőfeszítések, amelyek akár „profitorientáltak” is lehetnek, de biztatóak a következő évtized kockázatainak szűkítése értelmében.

Természetesen indokolt az az aggodalom, hogy tömegpusztító fegyverek, illetve azok alapanyagai és célba juttató eszközei terroristák, illetve – amerikai szóhasználat szerint – „ellenséges államok” – birtokába kerülnek, ugyancsak a szokványos amerikai szóhasználattal élve „tömeges ártalmat okozandó az Egyesült Államoknak, erőinknek, barátainknak és szövetségeseinknek”.

Érthető az az amerikai óvatosság és készség, hogy a volt Szovjetunió területén segítenek begyűjteni a biztonságosan nem őrzött vagy nem ellenőrizhető hasadó- és radióaktív anyagokat. Legutóbb, amikor 2006 augusztus elején amerikai–orosz együttműködéssel – rádiumegységgel mérve – több mint 5500 curie radióaktív kobalt–60-ast és cézium–137-est menekítettek ki Csecsenföldről és juttattak el oroszországi raktárakba, Washingtonban nyilvánosságra hozták, hogy az utolsó három évben 23 különböző térségből potenciálisan több mint 200 „piszkos bomba” előállításához elegendő alapanyagot gyűjtöttek be. A „piszkos bomba” vulgáris elnevezése az olyan radiológiai fegyvernek, amely atomrobbanás nélkül terít szét radióaktív anyagot.

Méltán illeti elismerés az Egyesült Államokat, amely minden mellékes mozzanattól függetlenül évente 1 milliárd dollárral járul hozzá hasonló „veszélycsökkentő programokhoz” Oroszország és más posztszovjet köztársaságok területén.

« 2006/4. Tartalom