Berki Tamás Nemzetközi szerepvállalás Afganisztánban és Irakban, a jövő biztonsági trendjei Beszéltünk arról, hogy mennyire szerencsések a koalíció által választott rendezési tervek a demokrácia importja Irakban és Afganisztánban. Beszéltünk arról, demokráciaépítésről, nemzetépítésről, demokráciaimportról van-e szó. És végül most beszélünk arról, hogy ez a megoldás mennyire felel meg a tapasztalt kihívásoknak. Véleményem szerint és itt most nem feltétlenül csak az említett két országra gondolok demokráciát nem lehet importálni, demokráciát nem lehet ott építeni, ahol ennek nincsenek meg a politikai gyökerei és hagyományai. Olyan társadalmakban, ahol a társadalmi szerveződés nemzetségi és/vagy vallási alapon történik, ahol nem találhatóak meg a demokrácia intézményeinek legalább a csírái, ott nem lehet, nincs mire demokráciát építeni. Hiszem, hogy mélységesen téves az, az elsősorban az Amerikai Egyesült Államok által képviselt álláspont, hogy az említett országokba, Irakba és Afganisztánba is amerikai típusú egyfajta, föderatív államot feltételező demokráciát lehet importálni. Párhuzamot vonva, nemzetet sem lehet felülről, idegenként építeni egy alapvetően törzsi berendezkedésű társadalomban, főleg a lakosság akarata ellenére nem. És hiába akarnánk nemzetet is építeni, ha az emberek mindennapjait a létfenntartásért vívott küzdelem teszi ki. Irakban szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint Afganisztánban. Már közvetlenül a 2003-as hadművelet befejezése után tettek arra (igaz, kósza) kísérletet, hogy a meglévő iraki katonai erő felhasználásával, irakiakkal stabilizálják az országot. Ez a gondolat az Egyesült Államokban bekövetkezett belpolitikai változások a felerősödő tiltakozások, és a csapatkivonást követelő közvélemény következtében lett újra aktuális. A probléma csak az, hogy ma már nem áll rendelkezésre az a Köztársasági Gárda, amellyel 2003-ban pacifikálni lehetett volna az országot. Ugyanakkor egy helyi erős ember figyelembe véve a törzsi, vallási hovatartozásokat megfelelő támogatással már rövidtávon érezhető eredményeket érhetne el, középtávon pedig teljesen stabilizálhatná az országot, megfelelő ellensúlyt képezve így Irán ellen. Ehhez képest Afganisztán egy olyan feneketlen zsáknak tűnik, amelybe a nemzetközi közösség számolatlanul önti a dollár- és euro milliókat, és eredményként csak annyit tudtunk elérni, hogy az idén rekord máktermés várható. Az országban oly mértékű a káosz, hogy feltétlenül szükséges lenne egy erőskezű, tényleges hatalommal (fegyveres erővel és központi költségvetéssel) rendelkező vezető felbukkanása. Csak míg Irakban a vallási-, itt a törzsi megosztottság állítja a nemzetközi közösséget egyelőre leküzdhetetlen akadály elé. Sajnos azt kell kijelentenünk, hogy egy ilyen vezető hatalomra kerülésének valószínűsége Afganisztánban roppant csekély. Afganisztán, a magyar PRT Hazánk Afganisztáni szerepvállalását sokan már most teljes joggal a Magyar Honvédség eddigi legnagyobb szabású, legkomolyabb missziójaként aposztrofálják. Ugyanakkor úgy érzem, nem mehetünk el kritika nélkül a téma egyes szegmensei mellett. Más, nagyobb tapasztalattal bíró (és lényegesen gazdagabb) nemzetek jóval komolyabb erőkkel vesznek részt saját PRT-jaikban. A hollandoknak vadászgépeik, a németeknek helikopterszázaduk, más nemzeteknek pedig harckocsi-alegységei vannak Afganisztánban, hogy az újjáépítő csoportok munkáját segítsék. Nálunk lényegesen gazdagabb, és a katonai költségvetésre a GDP nagyobb százalékát költő országok sem vállalnak PRT vezetést. Úgy érzem, megint nagyobb volt a szánk, mint a zsebünk, nagyobb volt az önbizalmunk, mint a józan eszünk. Elismerem, kellett az ország, és a Magyar Honvédség vezetésének a külföldi elismerés, főleg azok után, hogy nem teljesítjük soha vállalt kötelezettségeinket, nem teszünk eleget az általunk aláírt felajánlásoknak, és mindig nevetséges okokkal bizonygatjuk, hogy mit miért nem teszünk meg. Valljuk be őszintén, nem vagyunk túl komoly és szavahihető szövetségesek, a biztonságot nem termeljük, hanem csak fogyasztjuk, és továbbra is potyautas magatartást tanúsítunk. Mindezek ismeretében nehéz komolynak maradni, amikor a százegynéhány fős magyar kontingens kiküldéséről beszélünk, természetesen légi-, és páncélos támogatás nélkül, olyan esetben, amikor legkomolyabb fegyverünk a BTR80A harcjármű. Ez az egész vállalkozás csak két dologra alkalmas: Hamis illúzióval és önérzettel vértezzen fel minket, milyen komoly, és hasznos tagjai vagyunk a nemzetközi szövetségnek; és hogy további tízmilliárdokat vonjon el az amúgy is mélyponton lévő katonai költségvetésből. A másik kérdés nemzetközi. A PRT-nak elsődleges feladata kellene, hogy legyen a mindennapi ember életének normális kerékvágásba segítése, az afgán állam valódi újjáépítése. Ezzel szemben nem a valódi, mély problémákat oldjuk meg, csak látszatintézkedéseket hozunk. Hiába építünk fel egy iskolát, ha nem lesz, aki tanítson benne, mert az állami alkalmazott nem kap fizetést, mert az államnak nincs költségvetése mivel az ország GDP-jét a bűnözés (elsősorban a kábítószer-termesztés és -kereskedelem) adja. Nem értek egyet azzal az álságos és önmagunkat becsapó véleménnyel, hogy a PRT-nak nem, és nem is lehet, feladata a kábítószer elleni küzdelem mivel ezzel magunk ellen hangolnánk az abból élő helyieket. Ha ez nem a PRT-k, és a nemzetközi koalíció feladata, akkor kié? Nem beszélve arról, hogy a hadurak és a tálibok szövetségének pont a kábítószerből van ereje háborút folytatni csapataink ellen. Távol-Kelet, a jövő várható trendjei Ha a jövő biztonsági trendjeit vizsgáljuk, sokan, itt is hallhattuk néhányukat, Kínát, mint a világ új szuperhatalmát emlegetik, és az Egyesült Államok kihívójaként, sőt, esetleges legyőzőjeként jósolják. Úgy vélem, a helyzet ennél sokkal árnyaltabb, vegyük csak vizsgálatunk eszközéül a statisztikát és a geostratégiát. Kína valóban a világ legdinamikusabban fejlődő országa, nem beszélve arról, hogy a legnépesebb is. Pénzügyi, katonai, politikai erejét is vizsgálva valóban felléphet az Egyesült Államok kihívójaként. De az Egyesült Államok háta mögött nincs egy vele ellenséges viszonyban lévő, pre-szuperhatalmi fázisban élő Kanada, és nem zárja el a Csendes-óceántól az a Hawaii, mely technológiailag a világ legfejlettebb állama. Márpedig Kínával ez a helyzet. Azzal az Indiával a háta mögött, amely rövid időn belül (számítások szerint 2530 év) eléri az egymilliárdos népességszámot és felzárkózik Kínához, amely fejlődésének üteme alig marad el, egyes területeken pedig megelőzi Kínát, és amellyel szemben viszonyuk finoman szólva is több, mint hűvös. És azzal a Japánnal szemben, amely vitathatatlanul a legfejlettebb iparral rendelkezik, és amely most kezdi el követelni azt a helyet a nemzetközi politika asztalánál, amely őt erejénél fogva megilleti. E két ország által egyfajta satuba fogva Kína egyedülálló szuperhatalomként való kikiáltását több mint kritikával kell fogadnunk. Következtetések
|