Himmer Péter
Etika és katonai cselekvés
Örvendetesnek tartom, hogy a tudomány napja kapcsán egy pillanatra az etika problémájánál is idõzhetünk . Immáron ugyanis mind világosabb, hogy a társadalmunkban másfél évtizede bekövetkezett fordulat a társadalmi összkomplexumon belül az ökonomitást emelte trónra, amennyiben szinte kizárólagossá tette a gazdasági racionalitás és a profitérdekeltség szempontját, az udvari bolond szerepét pedig a fiskális szférára bízta, amennyiben az ökonomitáson túl legfeljebb még egy szempont, a jogszerûség érvényesülése iránt mutatkozik némi igény.
Az etikai igény, közelebbrõl az a belátás, hogy az emberi cselekvés mindig hordozza a maga etikai komponensét, az a belátás, hogy az emberi cselekvés elõbb-utóbb rendre etikai megítélés tárgyává válik, egy szóval az etikai szempont emlegetése napjaink menedzser-szemléletében jobb esetben csak enyhe megütközést vált ki, rosszabb esetben (és mind gyakrabban) elnézõ mosollyal, derültséggel párosul ez a megütközés. Életünk mind keményebben profitorientált közegében az etika mindinkább a szellem fényûzésének tûnik, afféle bokrétának, amelynek tényleges funkciója már nincs, legfeljebb jól mutat ama nagy, társadalmi kalapon.
Ha értjük még Hegel gondolatát, mely szerint minden filozófia a maga a korának gyermeke , nem is más, mint maga a kor gondolatokban megragadva, s ha feltételezzük, hogy unokáink is érteni fogják, aggodalmak törnek ránk. Hiszen korunkat, filozófiánk alapján – ha még van ilyen egyáltalán – valószínûleg egy szellemtelen és fantáziátlan, csakis a haszonszerzés ügyeivel foglalatoskodó, s ezért kevéssé tiszteletre méltó kornak fogják találni. Csak remélhetjük, hogy utódainknak majd sikerül túlemelkedniük a mi korunk abszurd, technokrata szemléletén, és sikerül visszaadniuk a szellemtudományok valódi rangját. Csak remélhetjük, hogy nekik sikerül összeállítani a mi korunk elveszett összképét is, ha már arról le is kell mondanunk, hogy oly emlékezetes bizonyítványt állítsunk ki magunkról, amilyen például a felvilágosodás során keletkezett Franciaország tizennyolcadik századáról.
Az etikai szempont szükségességének kérdése egyike legõsibb dilemmáinknak. A jog már Hammurabi idején szükségessé vált a társadalmi életben, a görögök és a rómaiak idején pedig megkerülhetetlen igényként jelentkezett, nem lehetett nélküle tovább élni. Az etika ebben az értelemben tulajdonképpen sohasem szükséges. Érdekes: tetteink ugyanakkor mégiscsak megítéltetnek etikailag, már most, a jelenben is, a társadalmilag fontos cselekvések pedig – és ilyen a katonai cselekvés – a jelenben is, és a jövõben is vérre menõ történeti-etikai viták kiindulópontját képezik. Nem biztos, hogy mindig „a jót” és „a nemest” kérjük számon a hétköznapok pragmatizmusában. Gyakoribb, hogy csak a következetességet. Közben nem is gondolunk arra, hogy következetes is számos módon lehet az ember. Az etikában például úgy, ahogyan Kant , vagy ahogyan Lukács . Kettejük között az õsi vita újabb, ezúttal csupán virtuális fordulója zajlik egy nagyon is gyakorlati, és nagyon is égetõ kérdésrõl. Vajon egy a törvény, az emberi cselekvések morális megítélésének törvénye, avagy sok? Vajon változik-e a megítélés bázisa a történelem elõrehaladásával, vajon változik-e társadalmi fejlõdéssel? Kant szerint az erkölcs törvénye legalább és legfeljebb, azaz pontosan egyetlenegy. Amíg, és ahol eszes lények léteznek, az adott történelmi viszonyoktól függetlenül mindig egyazon törvényhez kell tartaniuk magukat. Ez a törvény Kant szerint az ész törvénye, s feltétlensége épp egyedülvalóságának következménye. Igazi törvényként csak az tisztelhetõ, amibõl egy van, „az egyetlenegy”, „a mindenkori”.
Lukács György ellenkezõleg: szerinte az etika nem történelem feletti, hanem nagyon is történelmi vállalkozás az ember részérõl. Az utolsó hónapjait élõ Lukács magnószalagra mondott önéletrajzi vázlata szerint az etika az egyén vállalkozása arra, hogy a történelem mindenkor adott viszonyai között fog helyesen élni, azaz voltaképpen azoknak megfelelõen. Világnézetet vagy etikai álláspontot váltani tehát Lukács szerint nem csupán nem szégyen, nem etikai csõd, hanem egyenesen kell! A történelem nagy fordulópontjain éppenséggel nagyon is kívánatos. „Én nem azt mondom, hogy minden pillanatban meg kell változtatnom a véleményemet, de ha komoly érv merül fel, hajlandónak kell mutatkoznom erre, és ha ez a hajlandóság nincs meg bennem, akkor hiányzik belõlem az intellektuális becsületesség” 1 – mondja Lukács a kései etikai kísérlet lapjain, illetve az említett önéletrajzi vázlatban.
Nekünk pedig e pillanattól kezdve legfontosabb kérdésünk: Hogyan értsük Lukács felhívását – mi is az, hogy „komoly érv”? Vajon hogyan dõl el, mi számít komolynak a történelem egyes kritikus pontjain? Közismerten az emberélet fölszámolhatatlan tragédiáinak egyik legvaskosabbika a tett és a megítélés aszimmetriája: a történelemben „elõrefelé élünk”, azaz elõrefelé, a következményeket nem ismerve kell döntenünk, s tetteink mégis „visszafelé”, a következmények felõl ítélõdnek meg. Vajon a morál, amely a kiszámíthatatlanság viharaiban tetteinkrõl ítélni hivatott, a morál, és benne a törvény mindig ugyanaz, vagy mindig más? A katona morálja vajon ugyanaz-e a tiszti kaszinó szivarfüstös félhomályában, és a Don-kanyar viszonyai között? Avagy külön létezik a kaszinó morálja, és a pergõtûz morálja? És vajon elítélhetõ-e a katona, ha a Don-kanyar jól ismert eseménysorában egészen egyszerûen minden addigi szabály alól föloldva érzi magát, és a soha meg nem érkezõ élelmiszer-utánpótlás helyett betör az orosz parasztházba, és rabol magának? S vajon bûnös-e a 80 huszár, aki a járhatatlan sziklahasadékban megtörten hazafelé vánszorogva, lét és nemlét határán mozogva, egyszerû zsarolással szerez magának élelmet a falubeliektõl? Sára Sándor 80 huszárja egyszerûen lop és rabol. De vajon feloldja-e õket helyzetük? Hiszen a túlélés lényege: mindenekelõtt, azaz mindenek elõtt, (a morál elõtt is!) túl kell élni! Itt éppen ez válik a morál rendezõ elvévé, itt eltolódnak a moralitás határai. Fordítsuk meg: Eltolódhatnak-e a moralitás határai? Vajon tényleg „a morálról” beszélünk-e akkor, amikor valami olyanról beszélünk, amelynek egyáltalán, bármikor is, elmozdulhatnak a határai? Nem Kanté lesz-e az erõsebb állítás: „A morál, a törvény, az a szabály, amit valóban a morális szféra alapelveként tisztelhetünk, csakis attól lehet érvényes, ha mindösszesen egy van belõle – az egy, a változatlan, a mindenkori?”
A katona helyzete morális értelemben mindenekelõtt határhelyzet. Ez a tény pedig egy, az átlagosnál intenzívebb etikai igényt generál a katonai cselekvéssel kapcsolatban, azaz, (tetszik – nem tetszik) a katonai cselekvés a morális ítélkezés egyik megszüntethetetlen centruma, félretolhatatlan gócpontja.
Persze, ne felejtsük: Ha úgy érezzük, hogy a Don-kanyar magyar katonái morális fölmentésre érdemesek, ha a 80 huszár történetét (a rablás és a zsarolás ellenére is) legjobb hagyományaink között õrizzük, akkor éppily természetességgel kell (vagy mégis csak kellene?) tudomásul vennünk az összes, idetartozó, de bennünket ellenkezõ elõjellel érintõ, így számunkra kevésbé rokonszenves eseményt. Akkor föl kell oldoznunk (vagy csak föl kellene?) a német katonát, aki a magyar családokhoz betörve szedte össze, amire szüksége volt, és föl kell oldoznunk a nyomában járó orosz katonát is, aki néhány héttel késõbb ugyanezekben a házakban szedte össze a karórákat, és mindazt, ami még megmaradt.
A katona helyzete mindenekelõtt határhelyzet, a moralitás szempontjából egyetlen vaskos kérdõjel, hiszen határhelyzetekben (tetszik – nem tetszik), tényszerûen igenis eltolódik a morál. Kérdésem éppen ez: Eltolódhat-e a morál, akár a határhelyzetekben is? Hiszen miféle morál az, ami épp csak addig tart, amíg elõször komolyan szükség volna rá? Jól szolgál a plüssfotel kényelmében, jól szolgál a kaszinó homályában, de az elsõ dilemmahelyzetben rögtön csõdöt mond. Kant kitart a „mindig és kivétel nélkül egyetlen törvény” elve mellett, ráadásul hangsúlyozza a kivétel nélküliség fontosságát, Lukács – ellenkezõleg – azt mondja, „ha komoly érv merül fel, igenis változtatnunk kell”.
Nézzük most az utóbbit: hiszen, ha már változtatnunk kell is, vannak-e ennek a változtatásnak határai? Például hányszor szabad világnézetet változtatnunk, avagy (gondoljunk csak A tizedes meg a többiek Molnár (I.) Ferenc tizedesére), hányszor szabad átöltöznünk – amúgy kívül és belül? A rövid huszadik század tragikus fordulatai vetik elénk a kérdést: Szabad-e – például és kiváltképpen – a katonának egyéniséget váltani, ha már egyszer kell – ha már a történelem fordulatai erre kényszerítik? És másfelõl: lehet-e egyáltalán? Összeszámolta-e már valaki, hány fordulatot vesz a film történetében a tizedes? „Átöltözni!” – hangzik sûrûn a történet egyik alapmotívuma, ez minõsít, és egyben föloldoz. Átöltözni, attól függõen, mikor, honnan, miféle ellenség várható. A tizedes bizony gyakran fordít a szekérrúdon, mégsem ítéljük el, ellenkezõleg: szurkolunk neki. S közben ritkán jut eszünkbe a huszadik század szomorú, magyar valósága: Hányszor öltözött át a magyar katona akár csak a „rövid huszadik század” során? Öltözött Kun Béla alatt, Horthy, és Rákosi alatt, öltözött Kádár és Németh Miklós éveiben. Ötágú csillagja véletlenül épp akkor változott hatágúra, amikor a változások egyetlen szempontja volt: Csak ötágú ne legyen!
A katonát nem mulasztjuk el rendre megítélni – a történelmi léptékû produkció morális terhét így mindenképpen õ viseli – maga a katona. De vajon mennyiben felelõs az egyén, maga a katona e történelmi volumenû átöltözésekért?
S vajon mi a helyes magatartás? Átöltözni? Ha kell, újra és újra? Ráadásul – ahogy Lukács tanácsolja – álláspontot és egyéniséget is váltani mindig és következetesen, amikor „komoly érv merül fel”? Vagy ugyancsak a következetesség jegyében (de egy egészen másképpen értett következetesség jegyében), minden változáson felülemelkedve, megmaradni az elsõként választottnál? Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi magatartás elõbb-utóbb konfrontálódáshoz, majd a választott hivatás feladásához vezet el. S minek nevezzük azt, ami az ekképpen hoppon maradt katonatiszt kezében maradt? Hiszen õ – a hagyományos értelemben morálisan erõs volt. Elvhû és következetes. De miként értékeljük a morális következetesség e formáját? Sajnáljuk õt? – hiszen elvhûsége, következetessége, kitartása manapság sovány vigasz, egy zsák krumplit se kap érte a piacon, – vagy éppen fordítva: becsüljük nagyra, hiszen egyenes jelleme, tiszta moralitása ma oly ritkaságszámba megy, s hát mégiscsak ez az egyetlen, az igazi érték?
Vajon a következetesség, a morál mely irányát várjuk el a katonától? Változtasson következetesen, avagy tartson ki következetesen egyetlen törvény mellett?
E ponton szinte tapinthatóan jelen van a szokásos ellenérv, amellyel az effajta aggályoskodást amúgy katonásan-kategorikusan szokás lesöpörni az asztalról. Mirõl is beszélünk – kérdezheti e ponton joggal az olvasó – ha a katonai cselekvés jórészt nem szabad elhatározáson alapuló cselekvés, hiszen lényege szerint parancsteljesítés. Ami mármost ez utóbbi állítást illeti, kétségkívül fennáll, hiszen a katona gyakran más személy akaratát teljesíti, ez azonban korántsem valamiféle öntudatlan-mechanikus cselekvéssort jelent. Épp ellenkezõleg: az emberi cselekvés mindig értékkövetõ-értéktételezõ cselekvés. A katona cselekvését éppúgy értékképzetek vezérlik, mint bármely embertársáét. Cselekvését ugyan egyértelmûen feljebbvalója parancsára teszi meg, amikor azonban megteszi, a cselekvés célját és tartalmát képzeteiben saját értékként jeleníti meg. A parancs teljesítése során értékek átvétele történik. Mások értékeivel való azonosulás, személyes állásfoglalás ezen értékek megvalósításának programja mellett.
Ha nem tévedek, a nürnbergi huszonkettõ épp ezért kapta a büntetését. Mert személy szerint õk, maguk, bár mindannyian a Führer parancsára hivatkoztak, a maguk cselekvéssorában, hónapokon és éveken át saját értékként jelenítették meg a parancsok tartalmát. Legtöbben közülük nem gyilkoltak, nem loptak, nem raboltak. Õk csupán parancsokat kaptak és teljesítették azokat, illetve, a gépezet mozgatórugóiként továbbadták a parancsokat. Amikor továbbadták, ugyancsak erre a motívumra számítottak: parancsaik tartalma az alárendeltek számára nem marad tisztán külsõdleges tartalom. A teljesítés pillanatában, heteiben, hónapjaiban feltétlenül saját értékként fogják megjeleníteni azokat. S a nürnbergi bíróság ezért ítélte el õket, a parancsra hivatkozás ellenére is.
Kérdésemre (vajon egy-e a törvény, vagy mindig más?), van válasz, avagy rosszabb szóval: van megoldás. A társadalmilag fontos kérdésekre – afféle tapasztalati törvény ez – a válasz is kitermelõdik elõbb-utóbb, ez azonban az etika területén nem jelenti a probléma „megoldottságát”.
Van válasz, noha nem egyszerû, hiszen intellektuális emelkedettséget, európaias toleranciát, nyitottságot, fogadókészséget tételez fel. Esélyünk van, de az esély valósággá válásához föl kellene hagynunk az erkölcsi homogenitás igényével, az „egy társadalom – egy erkölcs” magyarosan intoleráns elvének követésével, s – ha már a globalizálódás, illetve az e pillanatban éppen megtorpant páneurópai folyamat hosszabb távon amúgy is erre késztet bennünket –, megbarátkozni a gondolattal: egyidejûleg több erkölcsös magatartás lehetséges, többféle helyes életstratégia lehetséges 2 közöttük nem tételezhetõ semmiféle értékhierarchia.
(Ha arra gondolok, hogy e pillanatban, amikor e sorokat írom – adóforintokat és energiát nem kímélve – éppen két parlamenti bizottság szorgoskodik a másik fél miniszterelnök-jelöltjének erkölcsi lejáratása körül, s kölcsönösen a maguk kizárólagosan érvényesnek tartott erkölcsi elveit kérik számon a másik félen, azt mondom: ettõl ma messze vagyunk. Ha arra gondolok, hogy egy-egy új hatalmi formáció fellépésével egyben elementáris erõvel tör fel az ellentábor megrendszabályozásának igénye, ha arra gondolok, hogy újra és újra elõkerül a szabásminta, újra és újra mûködésbe lép a szabászolló, azt kell mondanom: ettõl ma még messze vagyunk.)
A legutóbbi évtized történései vetik elénk a kérdést: Vajon besétál-e a vén Európa az Újvilág csapdájába? Elveszti-e önképét, feladja-e õsi karakterét egy másikért, amelyért nem érdemes? Netán máris késõ volna? Mind többen látják úgy: Európa a globalizálódásnak nevezett folyamattal valójában letért saját útjáról, önként, hívatlanul sorakozott fel a gyorsabb és látványosabb, de jóval embertelenebb fejlõdési utat ígérõ Amerika követõi közé. Az Európai Unió sokak szemében nem több, mint utolsó kísérlet, afféle kétségbeesett próbálkozás az európai önállóság maradványainak demonstrálására, az európai tradíció még megmaradt foszlányainak megmentésére, a klasszikus európai értékrend architektonikájának átmentésére..
Az emberek létrõl alkotott mindenkori képe függ attól is, mely világképek látszanak alkalmasnak a fennálló gyakorlat elméleti megalapozására. Lukács György mindmáig méltatlanul mellõzött Ontológiájának gondolata 3 valószínûleg egyike azoknak, amelyek legpontosabban ragadják meg a lényeget. „Az uralkodó világkép a fennálló gyakorlat függvénye” –, s hogy mennyire az, ezt talán Huntington esete illusztrálja legélesebben. Az állítólag ideológiátlan Újvilág egyik legdivatosabb ideológusa õ, neve egy valamirevaló értekezésbõl, egy vérbeli politológus elõadásából manapság ki nem maradhat. Arról mesél, hogy a világrend átalakulásában, a következõ évtizedekben immáron nem csupán hadseregek, nem államok és nem koalíciók játsszák a fõ szerepet. Az új világrend létrejötte döntõen civilizációk összecsapásainak eredménye lesz.
A lukácsi gondolat értelmében az effajta elmélet azért jöhet létre, mert van társadalmi funkciója, és elsõsorban azért jön létre, mert alkalmas a fennálló gyakorlat elméleti megalapozására. Közelebbrõl: Ha egy hatalmas állam, mániákus háborúzhatnékja igazolására gondolati támasztékot keres, hogy a terrorizmus elleni „preventív” fellépését a világ békésebbik fele elõtt valahogy szalonképessé tegye, lesz, aki a megfelelõ mondatokat papírra veti.
Az effajta jóslatok jövõje persze bizonytalan. Akár igazolódik majd Huntington elmélete a huszenegyedik század társadalmi folyamataiban, akár nem, Európának (ha tudjuk még egyáltalán, mire kell gondolnunk e szó hallatán) szembe kellene már szegeznie vele a maga gondolatatait. Huntingtont szemmel láthatóan megejtik az utóbbi évtizedek soha nem látott erõszak-jelenségei, jó amerikaiként szinte meghatottan áll a kontinensek, illetve világkultúrák közötti hadakozás „ígéretes” alternatívája elõtt.
Tegyük már föl a kérdést: terrorra valóban terror lenne a helyes válasz? Agresszióra agresszió? Szajkózzuk Huntingtont, vissza-visszaböfögjük a baljóslatú gondolatot, ahelyett, hogy szembeszegeznénk vele (például) az oly komoly, és velejéig európai historizmust! A hegeli eredetû, 4 de napjainkra (remélhetõleg) Európa szemléletévé szilárdult felfogás szerint a társadalmi folyamat oly sok összetevõ eredõjeként áll elõ, hogy minden rá vonatkozó jóslás lehetetlen. Minden társadalmi megismerés csakis utólag lehetséges, a társadalmi megismerés egészében „post festum”-jellegû megismerés, amely ezért legfeljebb a jelenkorig tarthat igényt az érvényességre. A holnapról – ha valóban komolyan veszi magát – a tudományos gondolkodás semmit sem mondhat.
Szajkózzuk Huntingtont, ahelyett, hogy kimutatnánk gondolatának mozgatórugóit, éppenséggel a mögötte megbúvó mérhetetlen agresszivitást és intoleranciát. Eszünkbe sem jut, hogy a modern Európában a terrorra nem újabb terrorral szokás reagálni, az agresszió megoldása nem lehet újabb agresszió.
Szajkózzuk a hungtingtoni blöfföt, mert elkerülte figyelmünket, hogy van európai megoldás. Itt van például Paul Ricoeur tipikusan európai teóriája. Európainak nevezem, amennyiben a benne szunnyadó korláttalan tolerancia emeli minden hasonló fölé. A kultúrák pluralitása Ricoeur szerint is a jelenkor egyik elementáris erõvel ható ténye, az emberiség fogalma ezzel szemben szigorúan és csakis egyes számban értelmezhetõ. A nemzetállamok léte, maga a nemzetállamiság a mai kultúrvilág általános jelensége, a világ kulturális térképe Ricoeur számára mégis különbözõ kultúrák egymást keresztezõ kisugárzásaként jelentkezik. Ricoeur szótárában a határ fogalmával az interkulturalitás jelensége állítandó szembe, az interkulturalitásé, amit õ, ugyancsak európai leleménnyel megvilágosító hatások keresztezõdéseként definiál. Az értékhorizontok – mondja – változók, akár egyazon kultúrán belül is többfélék lehetnek, a kultúrák e pluralitása és az emberiség egysége között azonban van közvetítés, hiszen a fordítás közvetít. A fordítás, mely ilyenformán válasszá emelkedik, adekvát emberi reagálássá a pluralitás megcáfolhatatlan jelenségére. 5
Kérdésem: Huntington vagy Ricoeur? Miként fogandó föl a jelen, és miként a huszonegyedik század? Civilizációk összecsapása, avagy kultúrák egymást keresztezõ kisugárzása? A Harvard etikája, avagy a Sorbonne etikája? A katona jövõje múlik rajta, – és Európáé.
Kérdések és tisztázatlanságok halmaza, már-már úgy tûnik, az etika nem is annyira válaszokból, mint inkább kérdésekbõl áll. De mit mondhatunk akkor a ránk bízott jámbor hallgatónak? Hogyan mutassunk föl neki stabil, markáns, követhetõ értékrendet? Nyilvánvaló: hal helyett hálót kell neki adnunk, és meg kell tanítanunk halászni. De miként tanítsuk halászni, például az értékek tengerében, amikor magunk is súlyos gondokkal, értékdilemmákkal küzdünk? Tudjuk-e például, miként létezik a katonai cselekvés értékjellege? Van-e belõle akár csak valamennyi is kívül, a tárgyi világban, avagy maradéktalanul magában hordozza a cselekvõ személy, maga a katona? Netán csakis a katonai cselekvésben, magában a cselekvés aktusában volna tetten érhetõ? Avagy koncentráljunk inkább a cselekvõ katona és a számára adott történelmi-társadalmi mozgástér viszonyára? – értékeljük azt, miként döntött a katona az adott cselekvési térben? Ezek a szokásos értékelési alternatívák, s valamennyi alternatíva megold bizonyos problémákat, egyben azonban újakat vet fel.
Nagy Sándor tíz év alatt óriásbirodalmat lovagolt össze magának a görög ókor alkonyán, Erwin Rommel fasiszta eszmék jegyében, de rendkívüli emberi teljesítményt produkálva száguldott keresztül Észak-Afrikán (hadvezéri-szervezõi képességeit minden vele foglalkozó mû legalábbis megemlíti), Paulus hónapokig rendíthetetlenül tartotta magát Sztálingrádnál, Adolf Hitler bekebelezte fél Európát. Az eredmény tehát tényszerûen mindenütt ismert, de miként érték ugyanez? S ha antiérték, miként az?
Minthogy itt kifejezetten a katonai cselekvés értékjellegérõl van szó, célszerû volna ezt tisztán szemügyre vennünk, azaz a célok és törekvések társadalmi-politikai elõjeleitõl célszerû volna eltekintenünk. De lehet-e? Próbáljunk csak meg a történelem említett alakjaira úgy tekinteni, mint akik csakis katonák, csakis hadvezérek voltak! Sándor jeles katonaként világbirodalmat hozott létre. Katonaként, hadvezéri minõségében, világhódítóként tiszteljük. Erwin Rommelrõl és Paulusról – bár fasiszta kötõdéseiket rendre sajnálkozással említik az elemzések – mind gyakrabban látni elismerõ megnyilvánulásokat – éspedig kifejezetten katonai cselekvésükkel kapcsolatosan.
Adolf Hitlerrõl sohasem, holott õ is hódított, leigázta fél Európát. Ha úgy tetszik – õ is világhódító, ugyanabban az értelemben, amelyben Sándor az. De Adolf Hitlert, a személyt még azok a mûvek sem prezentálják jeles hadvezérként, amelyek az általa kreált történelmi folyamatot, a világháborút, különösen annak kezdeti német sikereit (például a „villámháború” katonai-szervezési vonatkozásait) bizonyos elismeréssel ábrázolják.
Kérdésem: Mi avatja Sándor tettét az utókor szemében értékké, Erwin Rommelét és Paulusét úgy félig-meddig azzá, Adolf Hitler hadvezéri produktumát mégis értéktelenné? Hol van ez a tettben, s miként létezik ott? (Nem szakadhatunk el attól az állásponttól, hogy a tettben valamilyen formában benne van az az alap, amit az utókor – így vagy úgy – értékel, ellenkezõ esetben a történelmi relativizmus parttalanságába fulladnánk.) Vajon képesek vagyunk-e ezt az ott lévõ, tisztán katonai cselekvésbeni értékvonatkozást értékként megpillantani? Ha igen, akkor – tisztán hipotetikusan mondom – ezt, mint bármely más katona cselekvésénél, Adolf Hitlerénél is értékként kellene számon tartanunk, s akkor õt a jeles katonák, a kiváló hadvezérek sorában kellene fölsorolnunk, s akkor – ismét tisztán hipotetikusan mondom – szobor járna neki, és emlékmû. Ha nem, akkor vajon mi téríti el gondolkodásunkat a felszín alatt, észrevétlenül?
Az áldozatok száma? Az áldozatok száma mindkét esetben, Sándornál is, Hitlernél is igen nagy – ha úgy tekintem, hogy már egyetlen ember halála is mérhetetlen veszteség, s hogyan is tekinthetném még – akkor kiváltképp.
A status quo elmozdulása ? A történelmi status quo-t átmenetileg, a maga idejében mindkét esemény, mindkét személy jelentõsen befolyásolta – ebbõl esetleg arra gondolhatnánk, hogy a status quo maga is õrizhet valamennyit amaz általunk keresett értékjellegbõl – csakhogy az új, megváltozott állapot mindkét esetben rövid idõn belül fölborult, az épp csak kiépült világbirodalmak szinte azonnal összeomlottak. Ráadásul a katonai cselekvés korántsem jár mindig együtt a hatalmi helyzet megváltozásával.
Az idõbeni távolság? Sándor hódításainál talán már felednénk a rosszat, a szenvedést? – Hitler ezzel szemben túl közeli lenne még? Az idõ szépítõ ereje vitathatatlan, csakhogy Sándornak kétezer háromszáz éven keresztül mindvégig komoly kultusza volt, gyakran a meghódított területeken is, (éspedig annak ellenére, hogy fellépésével nyelveket, kultúrákat és népeket kevert össze végérvényesen), Adolf Hitlernek – a maga szûkös körein és ama borús évtizeden kívül – sohasem volt társadalmilag mérvadó kultusza.
Nincs korrekt, egyértelmû válasz . Lehet, hogy feladatunk megoldhatatlan? Lehet, hogy a katonai cselekvés mégsem szemlélhetõ amúgy, a társadalmi-politikai céloktól elvonatkoztatottan, vegytisztán? Lehet, hogy a katonai cselekvés mindig és feltétlenül társadalmi cselekvés? Ez esetben elengedhetetlen, hogy a katona rendkívül komoly intellektualitással, társadalmi ítélõképességgel bírjon; ismerje a múlt tanulságait, a maga korának törekvéseit, társadalmi tendenciáit; képes legyen felmérni cselekvése jelenkori hatásait. (Ad absurdum: Egyben bizonyos látnoki képességgel is bírnia kellene, cselekvése jövõbeni hatásait felmérendõ, ami természetesen lehetetlen.)
Ha a katonai cselekvésrõl nem hántható le amúgy kategorikusan a társadalmi-politikai vonatkozás – s ez nagyon is összehangzik azzal a ma elterjedt felfogással, mely szerint a katona „egyenruhás állampolgár” – akkor elengedhetetlen továbbá, hogy a katona számára mindenkor fennálljon a döntés lehetõsége: Vajon vállalja-e feladatát 6 akkor is, ha tisztában van vele, hogy a jelenkor szemléletében morálisan helyes (vagy akként feltüntetett) cselekvését megítéli majd a ma még kiszámíthatatlan jövõ, egy ma még kevésbé kiszámítható szemlélettel?
Ezért (is) mondom: a katona helyzete határhelyzet. Egyetlen vaskos kérdõjel.
A kérdezõ formán nem érdemes meglepõdni. Az etika nem annyira válaszokból, mint inkább kérdésekbõl áll. A válasz hiánya valójában nem is hiány, hovatovább így természetes. Ha igaz, hogy az ember soha nincs készen, ha – bizonyos értelemben – egész életében, mindvégig útközben van, úton van önmagához, s ha éppenséggel lényege ez az úton lét, ha végtére is õ maga nem is más, mint úton lét, akkor az etika nem is lehet más, mint kérdezés. 'Készenlét' tekintetében az ember alapvetõen különbözik a tárgyaktól. Egy pár cipõ, amikor a cipész összevarrta, kifényezte, s fûzõt kötött bele –, készen van. A cipõt így, készen veszed meg, így húzod a lábadra. Az ember ebben az értelemben soha nincsen készen. Mindig csak készül, mindig úton van – önmagához.
Az etikában nem úgy áll a dolog, mint a matematikában, vagy a fizikában. A matematika a lét egyetlen oldalával, a számosság kérdésével foglalkozik, a fizika csak annyiban tárgyalja a létet, amennyiben az mechanizmusként viselkedik. A matematikában és a fizikában felvetõdõ problémák megoldhatók, vagy ki lehet mutatni megoldhatatlanságukat.
Az etika problémáihoz nem kapcsolhatjuk hozzá a végleges megoldás reményét.
A „megoldott” nem tartozik az etikához, épp ezért fontos szüntelenül gondolkodni róla.
Az etika mindössze a kérdés, és az az etika ad sokat, amely nem akar ennél többet adni. A helyesen feltett kérdés az etikában nem kevés. Néha maga a válasz.
1 Lukács György: Életrajz magnószalagon. Az interjúkat készítette Eörsi István és Vezér Erzsébet. Magvetõ Kiadó, Budapest, 1989., 275. old. « vissza
2 E sorok írójától teljesen függetlenül jut e gondolatra Eörsi István, aki önértékeléseiben Lukácshoz közel álló gondolkodónak tudja magát. Az õ gondolkodásában azonban, noha egy pillanatra szinte megváltásként merül fel az erkölcsi pluralizmus lehetosége, azonnal visszaköszön a valódi megváltó, a monizmus, a homogenitás-igény. „Ha több erkölcsös életstratégia lehetséges egy idõben, amit … én is vallok – mondja Eörsi – akkor hol húzzuk meg a határt az erkölcsös, és a már nem tiszteletreméltóan erkölcsös magatartási formák között? Az érdekeltek maguk döntsék ezt el? Vagy léteznek erre objektív kritériumok?” (E. I.: Két tétova kérdés. Élet és Irodalom, 2005. június 10., kiemelés az eredeti szövegben.) « vissza
Magam e kérdéssel Lukács etikája kapcsán, egy korábbi tanulmányomban foglalkoztam, s gondolatmenetem csaknem ugyanezen kérdésbe torkollott: „Épp az a kérdés, mi is az, hogy komoly érv ”( – t.i. az erkölcsi alapállás megváltoztatására alapot adó érv.) Nézetem szerint azonban valamennyi ilyesfajta – abszolutisztikus-monista – kérdésfeltevés (amely tehát az „egyetlen törvény” feltétlensége és kizárólagossága mellett kardoskodik), elõbb-utóbb nagy valószínûséggel önnön ellentétéhez – az erkölcsi pluralizmus állításához vezet el. (Ld. H. P.: Széljegyzetek egy sohasemvolt etika címszavaihoz. Humán Szemle, 2005/4. szám, megjelenés alatt.)
3 Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvetõ Kiadó, Budapest, 1976., III. kötet, i. m. 17. o. « vissza
4 G. W. F. Hegel (1770–1831) német gondolkodó, a társadalomtudományban mára általánosan ismertté (és nagyrészt elismertté) vált történeti szemlélet (historizmus) szülõatyja és legkövetkezetesebb képviselõje. « vissza
5 Paul Ricoeur: Kultúrák – a gyásztól a fordításig. Élet és Irodalom, 2004. július 2. Ford.: Vári Erzsébet. (Az UNESCO „XXI. századi beszélgetések” sorozatában 2004. április 28-án elmondott elõadás szerkesztett változata.) « vissza
6 Természetesen nem a parancsteljesítésrõl van szó. « vissza