Szabó A. Ferenc: A migráció biztonságpolitikai jelentősége az EU-bővítés tükrében

Napjaink biztonságpolitikai problémái között kiemelkedő helye van a nemzetközi migrációnak. A szerző egy kevéssé tárgyalt oldalról közelíti meg a kérdést, ugyanis – szerinte – a gazdasági fejlődés szívóhatásának következtében a fejlett nyugat-európai államoknak a bővítés után is munkaerőimportra lesz szükségük. A legális, szabályozott körülmények között lezajló migráció várhatóan kezelhető lesz, mert a tanulmány becslése szerint legfeljebb 5 és fél millió potenciális munkavállalóval kell számolni a következő évtizedekben a felvételre esélyes országokból.

Manapság, ha valaki a migrációról beszél, túlnyomórészt negatívumokról szól. Az emberek vándorlásának veszélyei és problémái egyaránt foglalkoztatják a tudományos és a köznapi közvéleményt. Kétségtelen, hogy a biztonságpolitikai nézőpont, amely életünk felszínén, különösen a nagy társadalmi-gazdasági átalakulások idején elkerülhetetlenül megjelenik, elsősorban a migráció ellentmondásaira irányul. Egy sor, kikerülhetetlen biztonsági kérdés merül fel, például: hogyan illeszkednek majd be a jövevények egy másik társadalomba; nem jön-e a munkát, egzisztenciát keresőkkel együtt túlságosan sok bűnöző is az országba; nem veszíti-e el önazonosságát az a társadalom, amelybe túlságosan sok idegen épül be történelme során?

Ebben a helyzetben teljesen háttérbe szorul és nemcsak az átlagember, hanem a kutatók és a politikusok jó részének a tudatában is, hogy migráció nélkül az emberi társadalom és annak alrendszerei, többek között a gazdasági élet, működésképtelen lenne. Az emberek mozgása, vándorlása, migrálása a jobb életlehetőségek vagy egyszerűen a megélhetés felé nem csupán a mozgásra kényszerülők számára hasznos, hanem azoknak a befogadó közegeknek is, ahová megérkeznek.¹ A migrációt alapjában véve két fő kategóriára oszthatjuk: belső és külső migrációra. Belsőnek akkor nevezzük, ha egy ország határain belül megy végbe, külsőnek, más szóval, nemzetközinek abban az esetben, ha országok közötti népmozgásról van szó. Természetesen, mint minden osztályozás esetében, további tagolás is lehetséges, hiszen ismeretes kontinensközi, európai aspektusból „tengerentúli” migráció is. Ugyanakkor kérdéses, hogy vajon a belső vagy a külső migráció fogalomkörébe soroljuk-e azt a nem is ritka esetet, amikor egy nemzet országhatárain kívülről fogadja be a vele azonos nemzetiségűeket.

Ismeretes, hogy megbénulna a nagyvárosok vagy az iparvidékek működése, ha nem költöznének be területükre ún. vidéki lakosok. Ha egy iparágnak vagy régiónak nagy a vonzása, akkor természetesen növekvő távolságból is mágnesként húzza magához a megélhetést keresőket. A századforduló idején az európai nagyvárosok lakosságának csak kis része született abban a városban, amelyben élt. Az Egyesült Államok történelmében volt idő, amikor lakosságának negyede-harmada a tengerentúlról, főleg Európából költözött be.² A mai fejlett Nyugat-Európa sem lenne képes hatalmas gazdaságát működtetni, ha nem foglalkoztatna milliószámra külföldi vendégmunkásokat.

Az emberi társadalom szociológiai-politikai működéséből következően ugyanakkor kétségtelen, hogy a különböző eredetű, különösen különböző etnikumú, sokszor egymástól igencsak különböző kultúrkörből származó csoportjai között összeköltözésük következtében konfliktusos helyzet alakul ki. Ez elkerülhetetlen, ügyes politikával legfeljebb a szintjét lehet csökkenteni. Általában megalapozott az ún. őslakosság vagy alapnépesség panasza a bevándoroltakra. A faluról jöttek valóban faragatlanok, tanulatlanok. Nem beszélve a távolról jöttekről, akiknek nem értik a nyelvét, akik nehezen tanulják meg a kommunikációhoz szükséges legelemibb kifejezéseket. Mások a szokásaik, az erkölcseik. Ez gyakran a fennálló rend megbontására vezet. Különös, messziről hozott hagyományaik művelése gyanút, félelmet ébreszt az őslakosságban. Máshogyan főznek, étkeznek, öltöznek, máshogyan viszonyulnak a nőkhöz vagy akár a tulajdonhoz, ami komoly súrlódásokra vezethet. Ám munkájukra, a társadalomban betöltött szerepükre feltétlenül szükség van. Nélkülük nem alakulhatott volna ki a társadalom optimális működéséhez szükséges differenciáltság, munkamegosztás. Minden társadalomnak el kell tehát tudni viselnie a migránsokat, ha józanul néz szembe a társadalmi kérdésekkel. Válságos időkben azonban ennek a migrációnak a külső formái a szokásosnál több irritáló tényezőt hoznak magukkal. Irritáló lehet a migránsok váratlanul nagy száma, menekültkénti tömeges jelentkezése. Irritálhatja az alapnépességet, ha a jövevények túlságosan szegények, láthatóan a meggazdagodás vezérelte őket. Irritáló, ha túlságosan nagy a civilizációs különbség az új munkavállalók és a régi dolgozók között. Ide kívánkozik egy példa a nyugat-európai társadalomtörténetből.

A második világháború után ezek az országok, a vasfüggöny eredményes funkcionálása következtében, bizonyos alacsonyabb színvonalú munkák elvégzéséhez az elzárt szomszédos nemzetek (lengyelek, csehek, magyarok stb.) helyett a távoli Balkánról, Dél-Olaszországból, Kis-Ázsiából voltak kénytelenek munkaerőt fogadni. Mivel a németekhez, osztrákokhoz, svájciakhoz hasonló vallású, mentalitású, műveltségű közép-európaiak nem jöhettek, így szembesült az ortodox, a muzulmán vagy a katolikus, de erősen zárt és öntörvényű – mondjuk – szicíliai mentalitással Nyugat-Európa népe. Ezek az országok a világháború, majd az 1989/90-es kataklizma óta ma is elsősorban a távolról rájuk szakadó menekültektől tartanak. Joggal kifogásolják, miért kell elviselniük, mondjuk, a kurdok vagy az albánok belső harcait, ami óhatatlanul veszélyezteti a demokratikus közrendet. Nem is beszélve a bűnözésről, ami a személyes polgári biztonságot is fenyegeti.

Aki a témával foglalkozik, a vázolt pozitív és negatív migrációs követelmények mellett kénytelen erről a kétarcúságról is számot adni, különben elemzése tévútra vezeti.

A nyugati országok lépése a határőrizet megszigorításáról teljesen logikusan következett a társadalmi-politikai rendszerváltozás után átalakult nemzetközi helyzetből. Bár a volt szovjet tömb országaiban sokan sérelmezik ezt az intézkedést, ha a politikusok és közvéleményformálók őszintén belegondolnak, akkor el kell ismerniük, hogy az Európai Unióban egészen nagy türelmet tanúsítottak, s csak akkor nyúltak radikális eszközökhöz, amikor valóban válságosra fordult a helyzet az ellenőrizetlen bevándorlás következtében. Igazi problémát nem az EU-bővítés terén eséllyel pályázó országok állampolgárai jelentettek, hanem a távolabbról érkezők. A nyugati országok azon igénye, hogy a velük közvetlenül határos visegrádi csoport országai hatékonyan szűrjék meg a jövőben a rajtuk keresztül az EU-országokba igyekvő migránsokat tehát: egyértelműen indokolt volt.

A schengeni szigorítás a közösségi intézményekbe való felvételre várakozó országok közül a legtöbb problémát Magyarországnak okozza. Ugyanis a magyar határokon túl, olyan országokban, amelyeknek hosszú, akár egy-két emberöltőt is kitevő ideig nincs esélyük az EU-csatlakozásra, körülbelül 3 millió magyar nemzetiségű állampolgár él. A schengeni határ „átvetése” a keleti és délkeleti magyar határszakaszokra ezért számtalan nehézséget fog jelenteni.

Magyarországon már évek óta vitatkoznak a politikusok és a szakemberek, hogy milyen megnyugtató megoldást találjanak erre a problémára. Az opciók között felmerült már a kettős állampolgárság kérdése éppenúgy, mint a több évig érvényes vízum lehetősége. A fő gondot az jelenti, hogy bármilyen megoldás is születik, a magyar kormányzati tényezőknek egyfajta pozitív diszkriminációt kellene alkalmazni a határon túli magyarok viszonylatában. Ez érthetően nagyon megnehezítené az érintett országokkal kiépített kapcsolatok további ápolását.³ Igazán a nyugati országoknak sem lenne kielégítő, mert növelné a potenciális „behatolók” számát. Emlékeznek ugyanis jól a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára, amikor soktízezer magyar Romániából és Jugoszláviából – Magyarországon átsietve – egyenesen az EU-országokba utazott. Kétségtelen, hogy ebben közrejátszott, mint ahogyan említettük, a magyar állam és a közvélemény megfelelő fogadókészségének a hiánya is, ami a nemzeti szolidaritás gyengesége mellett az ország teherbíró képességének a szűkösségéből is következett.

Ma már látható, hogy 2003-nál korábban nem kerül sor az EU bővítésére. Valószínűleg akkor is csak korlátozott bővítések lesznek. Az immigrációtól való félelem is hozzájárul ahhoz, hogy a kicsiny és távoli, minden szempontból konszolidált államoknak van elsősorban esélyük a belépésre. Így: Szlovéniának, Észtországnak, Ciprusnak, esetleg Máltának. Pedig a magyarokat nehéz lenne kihagyni, hiszen mind a gazdasági, mind a jogrendszer fejlettsége, mind a földrajzi közelség és kontinuitás mellettük szól. Csehország esetében a geopolitikai tényezők talán még inkább a felvétel mellett szólnak. Szlovákia fejlődése megkésett, ezért egyelőre nehéz prognosztizálni jövőjét e téren. A legnehezebb gondot Lengyelország jelenti, mert egy 40 milliós ország, amelynek jelentős kivándorlási hagyományai vannak, feltétlenül nagy terhet jelenthetne, ha továbbra sem tudna megoldást találni fiatalabb nemzedékeinek megfelelő hazai foglalkoztatására.

Ami mégis amellett szól, hogy ezek a NATO-ba már részben felvett országok nem jelentenének súlyos demográfiai-foglalkoztatási gondokat nyugaton, abból következik, hogy mindegyikükben fejlett iskolarendszer van, az általános műveltség színvonala lehetővé teszi az átlagpolgárok számára az alkalmazkodást a nyugati viselkedési normákhoz és a munkakultúra kialakult nívójához. Adaptálódásuk nyilvánvalóan könnyebb lenne, ha munkát vállalnának az EU-ban, mint a törököké vagy a legtöbb délszláv eredetű más népelemé, vagy akár bizonyos spanyol, olasz vagy portugál társadalmi rétegekénél is. Szociológiai tapasztalat ugyanis, hogy a közép-európaiak a többségi polgároktól kevésbé hajlanak az elzárkózásra, a gettóéletre, mint a dél-európaiak.

Az EU első bővítési köreiből kimaradó országok állampolgárainak esélyei

Furcsa ellentmondás, hogy egyik-másik területről, például a volt Jugoszlávia vidékeiről származóknak nagyobb esélyük van és lesz bekerülni az EU munkaerőpiacára, mint a visegrádi országok állampolgárainak. Mivel évtizedek óta nagy számban jöttek ezekről a területekről vendégmunkások, amit megtetézett az, hogy a délszláv háborúk elől elsősorban Németország többszázezer embert fogadott be. A családegyesítések így a jövőben elkerülhetetlenek. Valójában a nyugaton élők a jéghegy csúcsát jelentik csupán ebben az esetben. Megvetették a lábukat, s demokratikus eszközökkel már nem lehet megakadályozni a hozzájuk telepedést. Legújabban az albán menekültek nyugati megjelenése is ebbe az irányba mutatott. Nem tehet mást a fejlett nyugat, mint jó arcot vág a kialakult helyzethez. Dinamizmusa, gyakorlata az asszimilációs politika terén arra enged következtetni, hogy meg tudja oldani majd a felmerülő problémákat. A négy, eddig legnagyobb közép-kelet-európai tömegeket befogadó ország: Németország, Svájc, Belgium és Ausztria eredményesen tudott megbirkózni a bevándorlásból eredő gondokkal. Baja, nehézségsége inkább az idegen civilizációkból származókkal volt. Arra is gondolniuk kellene felelős vezetőiknek, hogy a gazdaság fejlődéséhez nélkülözhetetlen munkaerőalap-növelést csak ezen a réven tudják biztosítani. Ha tehát a migrációs előnyöket és a hátrányokat elfogulatlanul mérlegre teszik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy rosszul jártak. Jól mutatja ezt egyes európai államok népességi statisztikája, amelyből megállapítható, hogy a nyugatiak arányosan és fokozatosan tudták – a bevándorlásnak köszönhetően – bővíteni népességüket, míg a volt szocialista országok, amelyek Magyarország kivételével demográfiailag „önellátóak”, jelentős népességvesztést szenvedtek el az utóbbi évtizedben, aminek távlatilag igen súlyos gazdasági következményei lesznek. (Egyenetlen kormegoszlás, nyugdíjasok nagy aránya stb.)

Néhány európai ország – Bulgária, Görögország, Jugoszlávia (Koszovóval), Horvátország, Ausztria, Románia, Szlovákia, Csehország, Ukrajna, Magyarország – népessége 1994–1995 között 0,01–0,03 százalékkal csökkent. Ennél nagyobb volt a csökkenés Ukrajnában (0,27%) és Fehéroroszországban (0,21%).

A számokból kiolvasható, hogy a népességfogyás a volt szocialista országokban a demográfiai helyzetkép rendszerspecifikus eleme. Komponensei: az alacsony színvonalú egészségügyi ellátás miatti rövid átlagos élettartam, a kevésgyermekűség és a kivándorlás útján történő népességvesztés. Ugyanakkor minden, piacgazdasági rendszerben régebben élő országban gyarapodik a népesség. Az egészségesebb szociális viszonyok mellett nem utolsósorban a bevándorlásnak köszönhetően.

Olyan, az EU-ba várhatóan csak évtizedek multán bekerülő országok, mint Bulgária, Fehéroroszország, Jugoszlávia vagy Ukrajna, már eddig is hatalmas népességvesztésen estek át. Ez a problémájuk azonban csökkenni fog, mert a szigorú határvédelmi intézkedések a jövőben már nem teszik lehetővé a lakosság legvállalkozóbb rétegeinek emigrálását. Mivel demográfiai fejlődésük általában deficites, ha egyszer megérnek az EU-feltételekre, már nem lesznek igazán képesek veszedelmesen nagy tömegeket kibocsátani. Már csak azért sem, mert kivándorlóik jórészt a nemzetiségi kisebbségekből rekrutálódtak és fognak rekrutálódni a jövőben is. (Érdekes ebből a szempontból, hogy Bulgáriából többszázezer török az elmúlt évtizedben nem nyugatra, hanem keletre, Törökországba emigrált. Jugoszlávia és Ukrajna viszont többtízezer magyart adott Magyarországnak. Az ukrajnai zsidók százezrei pedig Izraelbe távoztak.)

A közép-kelet-európai és a délkelet-európai államok migrációs potenciálja

a.) Mindenekelőtt az óriási mértékű életszínvonal-különbségről kell szólni. A szovjet érdekszférába került országok 4 és fél évtized alatt hihetetlen mértékben maradtak el a „vasfüggönyön” túli országoktól mind a nemzeti jövedelem egy főre jutó mértéke, mind a köznapi fogyasztás tekintetében. A második világháborút megelőző évtizedekben olyan országok, mint Csehszlovákia vagy Magyarország állták az összehasonlítást például Olaszországgal vagy Norvégiával. Ausztria a harmincas években mintegy másfélszer akkora egy főre jutó nemzeti jövedelemmel rendelkezett, mint Magyarország. Ma ugyanez az arány ötszörös! A német újraegyesítés mindennél jobban igazolta a kialakult nagy különbségek tompításának belátható időn belül szinte megoldhatatlan feladatát. Mivel ez a nagy színvonalkülönbség közvetlenül az EU-ba igyekvő államok határainál található, rendkívüli módon irritálja a határos országok állampolgárait. Állandó körükben a méricskélés, az összehasonlítgatás, s ennek következtében a vágyakozás hasonló lehetőségek után. Mivel józan ésszel felfogható, hogy a szomszédos, cseh, lengyel vagy magyar állampolgárok a nyugati életlehetőségeknek még a közelébe is csak 2–3 évtized multán kerülhetnek, a fiatalabb generációk tanultabb csoportjai megkísérlik a migráció révén egy nagy ugrással személyes sorsuk radikális javítását.

b.) Az elmúlt évtizedfordulón bekövetkezett rendszerváltozás a térségben jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett. Az alábbiakban közöljük a hivatalos munkanélküliségi adatokat, azzal, hogy ezek bizony erősen manipuláltak. Például a magyar adatról csak annyit, hogy a közzétett 400 000 munkanélküli mögötti latens munkanélküliségre mutat az az adat, hogy a foglalkoztatottak száma az utóbbi évtizedben 4,5 millióról 3 millióra esett. Az nem kétséges, hogy a korhatár előtt nyugdíjba „menekültek” százezrei vagy a munkanélküli regisztráció viszonylag szigorú feltételeinek meg nem felelő, szintén nagy tömegek valójában munkanélküliek. Joggal merül fel a kérdés, ha ilyen a helyzet a viszonylag jó helyzetben lévő Magyarországon, milyen lehet a többi országban?

	*1997*	*1998*
Magyarország	8,7	7,8
Csehország	5,2	7,5
Lengyelország	10,3	8,7
Szlovákia	13	15,6
Szlovénia	14,5	14,4
Bulgária	13,7	12
Románia	8,8	9,4
Ukrajna	2,8	5

A munkanélküliek regisztrálásának eltérő szempontjai és a szocialista gazdaság maradványainak egymástól eltérő ütemű felszámolása következtében ezek az adatok csak általános orientálásra alkalmasak. Amit az is mutat, hogy a messze legrosszabb gazdasági-társadalmi körülmények között élő ukránoknál a legjobb ez a mutató, míg a nyugathoz talán legközelebbi Szlovénia csaknem a legrosszabb munkanélküliségi statisztikával rendelkezik.

A regisztrált munkanélküliek száma ebben a nyolc országban tehát mintegy 4 millió, ha a valóságos foglalkoztatási hiányt kívánjuk azonban megbecsülni, akkor 10–15 millióra tehetjük a valós számot. Statisztikánkból hiányoztak a balti államok, a jugoszláv térség 4 állama és Albánia. A regisztrált munkanélküliek száma ezekkel együtt sem haladhatja meg az egész Oroszország és az Európai Unió közötti térségben az 5,5 milliót. Ez mintegy kétszerese a németországi munkanélküliségnek. A latens munkanélküliek további mintegy 10 milliós tömege saját hazájában sem számíthat foglalkoztatásra életkora, szakmai hiányosságai stb. következtében. Amennyiben tehát az EU munkaerőpiaca egykoron megnyílna e nagyrégió munkavállalói előtt, akkor legfeljebb 5,5 millió potenciális munkahelykeresővel lehetne számolni. Mivel azonban ez az állapot legfeljebb 3 évtized multán következhet be, a térség országaiban tapasztalható nagymértékű demográfiai visszaesés nyomán, amint majd látni fogjuk, legfeljebb összesen 3 millió keleti, munkát-egzisztenciát kereső bevándorló családfővel, összesen legfeljebb 6–8 millió potenciális migránssal lehet számolni. Rájuk is csak akkor, ha nem következne be érzékelhető gazdasági élénkülés ezekben az országokban.

Nyugat-Európát tehát – véleményünk szerint – az Európai Unióba pályázó országok részéről nem fenyegeti súlyos migrációs veszély, hiszen ez a tömeg az egész mai unió lakosságának csupán néhány százaléka lenne. Tulajdonképpen biztosítaná a természetes népességcsökkenés miatt szükséges népesség-utánpótlást.⁴

Ha valódi migrációs veszély fenyegeti a 21. században a nyugat-európai szubkontinenst, akkor az Törökország, Oroszország és a Földközi-tenger túlsó partja részéről fenyegetheti csupán. Ennek méreteit és esetleges lefolyásának tendenciáit azonban jelenlegi ismereteink alapján nem áll módunkban prognosztizálni. Legfeljebb csak annyit kockáztathatunk meg, hogy éppen az ebből az irányból várható immigrációs biztonságpolitikai veszély csökkentését szolgálná jól az Európai Unió határainak kiterjesztése mindazon területekre, amelyek képesek lehetnének felfogni és megszűrni mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek ezekből az irányokból várhatók.

Fordul a kocka: demográfiai deficit várható az egész térségben, kivéve Lengyelországot és Albániát

Kevéssé ismert nyugaton és magukban a kelet-közép-európai országokban is kevéssé tudatosul az a tendencia, hogy az egész térség komoly népességveszteséget fog felmutatni a következő évtizedekben. Ennek csak kisebb része fog kikerülni ezután az elvándorlásból. Olyan, 10 millió körüli lakosságszámmal rendelkező országok népessége, mint Magyarország, Bulgária vagy Fehéroroszország, évente 50 000–60 000 főnyi természetes fogyást mutat. Hasonló tendenciák uralkodnak a Baltikumban, Romániában, Ukrajnában és a Koszovó nélküli Jugoszláviában, valamint Horvátországban. Valamivel jobb a népesedési helyzet Csehországban és Szlovákiában, mert ott csak kisebb mértékű természetes fogyás tapasztalható. Lengyelország népességfejlődése is mérséklődni fog, de egyelőre nem prognosztizálható ebben az államban népességcsökkenés.

Albánia figyelmet érdemlő kivétel Európában, s ugyanez a helyzet Koszovóban. A ma mintegy 6 milliós albánság a belátható 25–30 évben el fogja érni a 10 milliós nagyságot, azaz a szerbek, a bolgárok és a görögök nagyságrendjét. Ehhez egyelőre csupán 28 000 négyzetkilométeres legitim területtel rendelkeznek. Már ma látható tehát, hogy – ebből következően – a balkáni kérdés a jövő században is a felszínen marad. Az európai hatalmi koncert felelőssége, hogy mit kezd majd ezzel a problémával.⁵

A kivételekkel együtt is az egész nagyrégió népességvesztése a következő évtizedekben többmilliós lesz. A ma 10 milliós Magyarország 8, a 8 milliós Bulgária 6, a 22 milliós Románia 19 milliósra redukálódik.

Kísérlet Kelet-Közép-Európa kisebb régiói migrációs potenciáljának felbecsülésére

A 4 ország közül egyedül Lengyelország rendelkezik olyan demográfiai potenciállal és emigrációs hagyománnyal, ami valóságos migrációs veszélyt jelenthet az Európai Unióra. Nemcsak a munkanélküliség magas ebben az államban, hanem még viszonylag nagyon sokan dolgoznak a mezőgazdaságban. A nyílt és rejtett munkanélküliek együttes száma megközelíti az 5 milliót.⁶ Természetesen ennek csak kisebb hányada alkalmas nyugat-európai foglalkoztatásra. Nem szabad azonban elfeledkezni a lengyel iskolarendszer viszonylagos fejlettségéről, s arról a mint egy 1,5 millió lengyel állampolgárságú németről, akiknek a politikai rendszerváltozás óta ismét módjuk van megfogalmazni nemzeti identitásukat. Az utóbbiak fiatalabb nemzedékei könnyen hozhatnak olyan döntést, hogy kitelepülnek Németországba.

A 3 többi ország közül Csehország és Magyarország rendelkezik viszonylag élő emigrációs hagyománnyal. Elsősorban a magasan kvalifikált értelmiség egyes köreinek kivándorlása prognosztizálható. További tömegek csak kevésbé jöhetnek szóba a cseh társadalom viszonylagosan bensőségessége és a magyarok Európában egyedülálló nyelvi elszigeteltsége következtében. Ez a két körülmény együttesen jelentkezik Szlovákiában és csökkenti a különben viszonylag tetemes migrációs potenciált.

Mindhárom ország közös problémája viszont a roma kérdés. Magyarországon félmillió, Szlovákiában közel 400 000, Csehországban csaknem 300 000 roma él. Létviszonyaik a rendszerváltozás óta európai mércével nézve elképzelhetetlen mélyre süllyedtek. A munkanélküliség körükben körülbelül 80%-os. A roma populáció hajlamos a vándorlásra, amit a vándorló hagyományrendszer mellett erősít ezekben az országokban tapasztalható szinte kilátástalan helyzet. Nem véletlen, hogy az unióba jelentkezett országok általános helyzetének értékelésekor ez a kérdés fölmerült például a magyar anyagban. Csak radikális szociális programok akadályozhatják meg, hogy ez a több mint 1 milliós roma tömeg ne induljon meg nyugat felé, ha jogilag lehetősége lesz rá. Mivel képzettsége és általános kulturálatlansága miatt a munkaerőpiacon nem találhat foglalkoztatást, a szociális-népjóléti intézményekre gyakorolna kivédhetetlen nyomást. Az unió közös érdeke, hogy a cigányok jelenlegi települési helyükön maradjanak. Ez azonban csak akkor érhető el, ha nagyvonalú célzott támogatásban részesítik ezt a 3 országot.

Már történeti áttekintésünkben utaltunk rá, hogy a titóista liberalizmus következtében évtizedek óta sokszázezer munkavállaló került ki az egykori Jugoszlávia területéről. A mintakövetés és a családegyesítések miatt a rendszerváltozás óta tovább növekedett az EU-ban élő délszlávok és albánok száma. Tovább növelte az innét származók számát a délszláv háborúk sorozata, amely újabb tömegeket vetett nyugatra. Ennek következtében, bár belátható időn belül nincs esélye ezen térség országainak (Szlovénia és talán Horvátország kivételével) csatlakozni az unióhoz, az innét származók jelenléte számottevő és még növekedni fog.

Az elmúlt évtizedekben körülbelül 300 000 nem német román állampolgár került nyugatra. Zömük roma volt, igazolván azt, hogy ez a demográfiai réteg átlagon felüli potenciális migrációs forrás. Mivel közel 2 millió a romániai romák száma, ezen a téren folyamatos az utánpótlás lehetősége. Bulgáriában kevesebb a cigány, de ha Kis-Jugoszláviát is beszámítjuk, mintegy 3 millió cigány lakossal kell számolni ebben a 3 országban. Jellemzőik még a magyar–cseh–szlovák cigányságénál is kedvezőtlenebbek.

A romákon kívül ebből a két országból az elitértelmiség jöhet szóba elsősorban potenciális kivándorlóként. Mivel a szocialista rezsimek évtizedeken keresztül fölösleges értelmiségiek százezreit képezték ki, ebből a körből sokan vállalnának valamiféle foglalkoztatást nyugaton. Az Erdélyben élő maradék németség és a magyarok köréből többtízezer potenciális migráns kerülhet ki EU-ba lépés esetén. Mindkét ország gazdasági helyzete súlyos, ezért elképzelhetők olyan politikai változások, amelyek kisebb migrációs hullámokat válhatnak ki.

Csak a Baltikumnak van reális esélye az EU-csatlakozásra. Észtország és Lettország csekély és fogyó népességgel rendelkezik. Emellett, ha sikerül megközelíteniük az évtizedekkel korábbi skandináv oktatási és kulturális színvonalat, lehetővé tehetik polgáraik számára az otthonmaradást. Litvánia helyzete kedvezőtlenebb. Nyugat felé azonban közbeesik a lengyel szűrő, ami felfoghatja az onnét migrálni szándékozók egy részét.

Fehéroroszország és Ukrajna politikai helyzete különbözik ugyan egymástól, de migrációs gondjaik hasonlóak. Fehéroroszországgal talán nem is kellene foglalkoznunk, hiszen lényegében a nagy orosz térséghez kapcsolódik. A lakosság többsége orosz tudatú. Más a helyzet Ukrajnában, ahol a közel 10 milliós orosz kisebbséget leszámítva, a lakosság többsége európai orientációjú, különösen nyugaton, Lvov környékén és Kárpátalján. Ez a két ország a potenciális illegális migráció kiindulópontja, Oroszország és a Kaukázus vidéke felől ugyanis gyakorlatilag nyitottak határaik. Az oroszok minden lehetséges eszközzel gátolják a közös határokon az európai mércével mérhető határőrizet megteremtését, mert még mindig reménykednek titkon a politikai restaurációban.⁷ Ezért a lengyel, a szlovák, a magyar és a román határra igen erős illegális migrációs nyomás nehezedik, amivel szemben csak részben tudnak szembeszállni ezen országok határőrizeti szervei. A zöldhatáron átlépni szándékozók sokszor távoli, ázsiai országokból érkeznek a határra. Az illegális migránsok jelentős részét a bűnözők teszik ki. Összességében elmondható, hogy az innét kibocsátott migránsok száma nem nagy, de veszélyességük aránytalanul jelentős. Sem a fehérorosz, sem az ukrán törzslakosság esetében nem várható tömeges migráció a következő évtizedekben, ha sikerül biztosítani ezekben az államokban a viszonylagos társadalmi békét.

Kivándorlási attitűddel elsősorban a kisebbségiek rendelkeznek. A lengyelek, a zsidók és a magyarok jó része azonban már eltávozott a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlása óta.

Az előzőekben már említettük, hogy ez a nemzet még jelentős demográfiai fejlődés előtt áll. Ennek azonban hiányoznak a gazdasági-társadalmi feltételei. Ezért hiányzik tulajdonképpen az élettér is a leendő 10 millió albán számára. A nemrégen háborút átélt Koszovó népsűrűsége már ma jóval magasabb a kelet-közép-európai országok átlagánál. Ez az ázsiai jellegű albán demográfiai enkláve csak a bosnyákhoz hasonlítható sajátosságokkal rendelkezik. Ha a romákéhoz hasonló általános migrációs hagyományokkal a balkáni, jelenleg 8 millió mohamedán nem is rendelkezik, a migrációs kiútra rákényszerítheti tarthatatlan helyzete.

A koszovóiak német orientációja a korábbi munkavállalási lehetőségek miatt igen erős. Albánia népességfölöslege inkább Olaszország felé tájékozódik. Már több alkalommal került sor éhséglázadáshoz hasonló átkelési akciókra az otrantói szoroson. Az albánok itáliai letelepedésének van történelmi hagyománya, Olaszország mégis elzárkózik. Csak az összes európai gazdasági-politikai erő és a nagyhatalmak közös fellépése segíthet a jövő évtizedek albán problémájának megelőzésén.

A közép- és délkelet-európai migrációs tendenciák történelmi és jelenlegi tendenciáinak összefoglalása arról győz meg bennünket, hogy nincs új a nap alatt, az alaptendenciák Európában nem változtak: a lakosság nyugat felé irányuló mozgása napjainkban is általános. Ha ez az áramlás fokozatosan és ellenőrzötten megy végbe a jövőben, nemcsak kezelhető lesz az Európai Unióban, hanem egyenesen előnyös, hiszen lehetővé teszi a mai, a gazdaság bővített újratermeléséhez szükséges munkaerőbázis fenntartását, az általánosnak mondható természetes népességfogyás körülményei között.

Kelet-közép és Délkelet-Európa országai, amelyek évtizedeken keresztül a szovjet befolyási zónába tartoztak, nagy várakozással tekintenek az Európai Unióba való belépésre. Az EU tagjai körében – mind a politikusok, mind a közvélemény részéről – némi aggodalommal néznek a szervezet kibővítése elé, mert tudják, hogy komoly társadalmi következményei lesznek rájuk nézve. Az egyik legtöbbet emlegetett probléma a migráció kérdése.

A tanulmány megkísérli összefoglalni az európai migráció történelmi és jelenlegi alakulását, hogy ennek segítségével prognosztizálni lehessen az EU kibővítése során várható, kelet–nyugati népmozgásokból eredő problémákat.

1. Az európai migráció egyidős a kontinens történetével. Migráció volt, van és mindig is lesz. Nélküle nem mehet végbe a társadalmi fejlődés. Ez a történelmi-társadalmi jelenség – esetleges negatív kísérőjelenségei ellenére – lényegében pozitív folyamat. A mai gondok megértését megkönnyíti történetének ismerete, csak azok sejthetik ugyanis a jövőt, akik megfelelően ismerik a múltat. Globalizálódó világunkban a migráció is óhatatlanul nemzetközi formákat ölt.

2. A migráció konfliktusokkal járó társadalmi folyamat. Mind a befogadó, mind a letelepedő népesség részéről nagyfokú toleranciára van szükség a konfliktusok eredményes kezelése érdekében. Különösen nehéz feladat ez, ha a két felet jelentős kulturális-civilizációs különbség választja el egymástól. Mivel az EU jelenlegi tagországai a bipoláris nemzetközi rendszerben nem fogadhattak tömegesen kelet-közép-európai munkavállalókat, gazdaságuk működtetéséhez kénytelenek voltak távolabbról, idegen civilizációkból is fogadni bővülő gazdaságuk működtetéséhez szükséges munkaerőt.

3. Újabb szakasz következett az európai migrációk történetében az 1989–90-es kelet-közép-európai rendszerváltozások nyomán. Évtizedek lefojtása után ismét lehetőség nyílt a kelet–nyugati migrációra. Bizonyos időnek kellett eltelnie, hogy a nyugati politikai tényezők felismerjék: a meneküléseket a gazdasági érdekek motiválta vándorlások váltották fel. Ennek lett következménye a schengeni megállapodás.

4. Mivel az Európai Unió kibővítése fokozatosan és időben elnyújtva kerül sorra, a migráció várhatóan kezelhető lesz. A visegrádi országok – Lengyelország kivételével – nem rendelkeznek jelentős migrációs potenciállal. A migrációk történetének tanulmányozása nyomán tudjuk, hogy azokban a különböző – etnikai, vallási stb. – kisebbségek mindig túlreprezeltáltak. Ezért különös figyelmet igényel a roma kérdés. A visegrádi országokban több mint egymillió, a balkáni román–bulgár–jugoszláv háromszögben több mint 3 millió roma él. Szociális felemelésük mostani lakóhelyükön az EU elementáris érdeke.

5. Európa középső és keleti felén olyan súlyos demográfiai krízis alakult ki, aminek hatására csaknem minden ország népessége jelentős mértékben csökken a belátható jövőben. Ezért nem kell tartani az EU-ban egy keletről jövő, általános migrációs inváziótól.

6. A jelenleg regisztált munkanélküliek száma az egész Oroszország és Nyugat-Európa közötti térségben mintegy 5,5 millió. Ez a további latens 10 millióval együtt sem akkora tömeg, amely körültekintő és fokozatos EU-bővítés esetén kezelhetetlen lenne.

7. A roma kérdés mellett fokozott figyelmet kíván az albán probléma. Ennek az ázsiai típusú demográfiai fejlődést produkáló iszlám enklávénak a lakossága néhány évtizeden belül 10 millióra nő. Szabályos élettérhiány tapasztalható már ma is az általuk lakott, mintegy 40 000 négyzetkilométeren.

8. Ha valódi migrációs veszély fenyegeti a 21. században a nyugat-európai szubkontinenst, akkor az Törökország, a Földközi-tenger déli határvidékei és esetleg Oroszország felől jöhet. Ennek csökkentését szolgálná jól az EU határainak kiterjesztése mindazon területekre, amelyek képesek lehetnének felfogni és megszűrni mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek ezekből az irányokból várhatók.