Pirityi Sándor: Ibéria: NATO-kompozíció három hangszerre

Gibraltár, Cádiz, Cartagena, Morón, Rota, Zaragoza, Torrejón – mindmegannyi „patinás” katonai támaszpont az Ibériai- (Pireneusi) félszigeten, olyan „bázisszigetek” gyűrűjében, mint a portugál Madeira és Azori-szigetek a spanyol Kanári-szigetek és Baleárok. A NATO délnyugat-európai erősségéről van szó a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán 2–3 millió négyzetkilométeres találkozási és egymásrahatási övezetében, amelyből 582 ezer négyzetkilométer esik az Ibériai- vagy Pireneusi-félszigetre (4100 km hosszú tengerparttal). Ebben a NATO uralta „kaputérségben” természetesen nincsenek vagy alig vannak tisztán spanyol, tisztán portugál vagy tisztán gibraltári ügyek, ezek összefonódnak egymással, nemkülönben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Franciaország viselt dolgaival ugyanúgy, mint Észak-Afrika és kiterjedt tengeri-óceáni térségek problémáival. Hasonló módon a NATO-vonatkozások kezdettől fogva és egyre inkább összefonódnak a tisztán európai integrációk fejlődési folyamataival. Magyarország számára sem közömbös tehát, hogy miként alakul a térség politikai, gazdasági és katonai helyzete. Az alábbi cikk ez utóbbiról ad egy rövid, nagybani áttekintést.

Az Ibériai félszigetet három, egykori klasszikus gyarmattartó – Spanyolország, Portugália, Nagy-Britannia – birtokolja. Kötődésük nemcsak Európához, hanem Amerikához, Afrikához és Ázsiához, ugyanakkor egymáshoz is magától értetődő, természetesen súrlódásokkal, minthogy közös érdekek mellett nemzeti érdekek is munkálnak.

Gibraltár helyzetének és a hozzá kapcsolódó problémáknak a megértéséhez szükséges emlékeztetni Spanyolország NATO-hoz csatlakozásának néhány mozzanatára.

Madrid a ‘80-as években két lépcsőben csatlakozott az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez. Miután a spanyol parlament felhatalmazást adott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, az ország brüsszeli nagykövete 1981. december 3-án adta át Joseph Luns NATO-főtitkárnak a „felhívást a meghívásra”. 1982. május 30-án Spanyolország csupán a szövetség politikai szervezetének vált részesévé. A katonai szervekhez való csatlakozást gátolta a madridi kormány kikötése: atomfegyverek nem tárolhatók az ország területén.

1986. május 12-én a népszavazáson a többség igennel szavazott. A vélemény-nyilvánításban azonban az is benne volt, hogy a spanyol hadsereg nem integrálódik a NATO „katonai szervezetébe", Spanyolországban nem lehetnek nukleáris fegyverek és lépcsőzetesen csökkentik az amerikai katonai jelenlétet. Ezenkívül Madrid megerősítette igényét Gibraltárra.

A spanyol örökösödési háborút (1701–1714) lezáró utrechti békeszerződések egyike (1713) Angliának juttatta Gibraltárt, Menorca szigetét, és feljogosította a brit koronát arra is, hogy ő láthatja el néger rabszolgákkal az amerikai spanyol gyarmatokat. Az a terület azonban, amelyen az angolok 1938-ban megépítették a gibraltári repülőteret, nem esett az utrechti béke hatálya alá – Madrid a ‘60-as években megtiltotta a spanyol légtér használatát a Gibraltárba tartó vagy az ott felszálló repülőgépek számára, mégpedig azzal az indoklással, hogy a katonai repülőtér létesítése jogsértés volt. Olyan helyzet állt elő, hogy egy Gibraltárból jövő angol hadihajó nem vethetett horgonyt spanyol kikötőben, és nem vehetett igénybe spanyol repülőteret a brit légierőnek az a gépe, amely előzőleg Gibraltárt érintette.

1997 őszén a spanyol vezetés joggal remélte: miután Portugáliával sikerült rendeznie a Kanári-szigetek körüli problémákat, hamarosan Nagy-Britanniával is tisztázni tudja a mindössze 6 négyzetkilométer területű és 30 ezer lakost számláló Gibraltár témájában krónikussá vált nézeteltéréseket, s a koronagyarmaton megszűnik a brit helyőrség. Eduardo Serra spanyol védelmi miniszter 1997. október 2-án Maastrichtben újságírók előtt kijelentette:

„Tárgyalásokat kell tartani, és megoldást találni arra a kérdésre, hogyan egyeztethető össze Spanyolország teljes jogú NATO-tagsága azzal az anakronisztikus helyzettel, hogy létezik egy gyarmat ma Európában, ráadásul a szövetség egy másik tagjának területén.”

A spanyol miniszter arra a brit követelésre reagálva, hogy Spanyolország – amikor csatlakozik a NATO „katonai szervezetéhez” – oldja fel a Gibraltárt érintő repülőgép- és hajóforgalomra kirótt korlátozásait, úgy vélekedett, hogy „ennek egyelőre nincs hivatalos akadálya”. Peter Caruana gibraltári kormányzó („főminiszter”) azt nyilatkozta, hogy változtatni szeretne Gibraltár státusán, jobbnak tartaná, ha nem lenne gyarmat, de nem helyesli, hogy Spanyolországhoz tartozzék.

Amikor Wesley Clark amerikai tábornok, a NATO európai erőinek főparancsnoka 1997 októberében Madridban járt, külön hangsúlyozta, hogy milyen jelentős lehetne a spanyol hozzájárulás a szövetség integrált új „katonai szervezetében", hogy mennyire „meghatározó” a súlya ott, és hogy milyen értékes tapasztalatokkal rendelkezik Spanyolország a földközi-tengeri és az észak-afrikai térséget érintő kérdések kezelésében.

Clark tábornok, aki néhány hónappal korábban vette át fontos tisztségét, „szigorúan kétoldalú ügynek” minősítette Madrid és London vitáját. Ekkor már nyíltan tárgyalta a nyugat-európai sajtó, hogy Anglia megakadályozza Spanyolország beilleszkedését a NATO 1997 végére kilátásba helyezett új katonai, egyebek között „karcsúsított” parancsnoksági struktúrájába, ha Madrid nem érvényteleníti a Gibraltárral kapcsolatos korlátozásokat.

Megjegyzendő, hogy amikor a spanyol parlament 1996 decemberében tárgyalási mandátumot adott a kormánynak és feltételekhez kötötte a teljes NATO-integrációt, ezek között szerepelt – az ország nemzeti érdekeként – Madrid katonai ellenőrzése a Kanári-szigetcsoport fölött. Az 1997. júliusi madridi NATO-csúcsértekezleten főként azért nem kerülhetett aláírásra a „katonai szervezethez” való csatlakozás okmánya, mert nem jött létre kölcsönösen elfogadható megállapodás a Kanári-szigetek problémájában.

Spanyol részről nemcsak a szigetcsoportnak, hanem annak az úgynevezett tengeri folyosónak az ellenőrzéséhez is ragaszkodtak, amely a Kanári-szigeteken, a portugál fővároson, Lisszabonon és Cádizon, a földközi-tengeri spanyol hadikikötőn haladt keresztül. Ezt – érdekeire hivatkozva – kategórikusan ellenezte a NATO alapítótag Portugália, amelynek álláspontját az magyarázta, hogy Lisszabontól nem messze nyugatra fekszik Oeiras egy NATO-parancsnoki központtal, ez a Norfolkban székelő NATO-atlanti parancsnokság „kirendeltége”. Elvileg az amerikai Norfolk alárendeltéségbe tartozik a Kanári-szigetcsoport és az említett tengeri folyosó, de az ellenőrzést az óceánon túlról átruházták Oeirasra.

A több hónapig tartó spanyol–portugál tárgyalások mindkét felet kielégíteni látszó megállapodással zárultak. Madrid ellenőrzési jogot kapott a Kanári-szigetcsoport és 62 mérföld sugarú körben a parti vizek fölött, lemondott viszont a portugálok javára a tengeri folyosóra támasztott igényéről.

A spanyol parlament alsóháza 1997. december 22-én abszolút szótöbbséggel áldását adta a NATO katonai struktúráiba való integrálódásra. José Maria Aznar kormányfő biztosította az országot, hogy a csatlakozás számottevően megnöveli súlyát az európai kérdések megoldásában és semmiképpen nem károsítja nemzeti érdekeit, részt vehet az európai kollektív biztonság és stabilitás biztosításában, egy új európai védelmi doktrína kidolgozásában.

Nem kapott túl nagy nyilvánosságot, de 1997 decemberében London azzal a feltétellel nyitotta fel a sorompót a NATO parancsnoki rendszerének reformja előtt, hogy egy éven belül megoldódik kétoldalú vitája Madriddal, különben gátolni fogja annak végrehajtását. Olyan sajtótermékek, mint a The Times, a Financial Times és az El Pais, 1998 júliusában – hivatalos bejelentés híján diplomáciai forrásokra hivatkozva – spanyol–brit megállapodásról számoltak be: amennyiben NATO-hadgyakorlatról van szó, Spanyolország kész engedélyezni a Gibraltár és adott spanyolországi pontok (repülőterek és kikötők) közötti közvetlen légi, illetve tengeri közlekedést. Minden más esetben Spanyolország továbbra is zárva tartja légterét minden olyan repülőgép előtt, amely Gibraltárból száll fel vagy amely oda igyekszik, hasonlóképpen tengeri kikötői is zárva maradnak a közvetlenül Gibraltárból érkező vagy oda tartó hajók előtt. A spanyol külügyminiszter leszögezte, hogy országa továbbra is küzdeni fog a spanyol szuverenitás helyreállításáért a „sziklákon”.

A félmegoldás ismét nem öregbítette a „klasszikus” NATO-tagállamok konfliktuskezelési hírnevét.

Peter Caruana gibraltári kormányzó, 1999 októberében kikelt az ellen, hogy Nagy-Britannia és Spanyolország hosszabb időn keresztül megosztott szuverenitást gyakoroljon Gibraltár fölött. A kormányzó teljesen értelmetlennek nevezte, hogy egy gyarmattartó helyét két gyarmattartó vegye át. Azt szorgalmazta, hogy az 1969-es gibraltári alkotmányt felváltó új statútum számolja fel a gyarmati rendszer maradványait, vagyis szélesítse ki az egyelőre csak belső autonómiát, egyidejűleg azonban egy Nagy-Britanniával létrehozott „modern egyezség” hárítsa el a spanyol területi igényeket.

Caruana úgy vélekedett, hogy a harmincezres lakosság túlnyomó többsége egyértelműen elutasítaná Gibraltár teljes függetlenségét, de a Spanyolországhoz való kötődést is.¹

A gibraltári kormányzó azt vallja, hogy az ENSZ-nek a gyarmati rendszer megszüntetéséről hozott határozatai semmissé tették az 1713-as utrechti békét. Szerinte az olyan szemrehányások, hogy Gibraltár a csempészek és adócsalók paradicsoma, tarthatatlanok: az ottani törvények szigorúbbak, mint más nyitott pénzműveleti központokban, az ellenőrzés is szigorúbb.

1999. április 19-én egeret szült a hegy: Brüsszelben aláírtak egy brit–spanyol megállapodást, amely nem érintette ugyan a Gibraltár fölötti szuverenitás egyetlen vonatkozását sem, de rendezett jó néhány technikai kérdést, ami lehetővé teszi az Európai Unió új normáinak Gibraltár különleges helyzetére való alkalmazását, több európai uniós jogszabály teljes körű érvényesítését. Gibraltár immár Londonon keresztül dönthet spanyol vállalatokat érintő cégvásárlások ügyében, így Spanyolországnak nem kell közvetlenül tárgyalnia a „sziklagyarmat” hatóságaival. Nem lesz akadálya annak, hogy Madrid elfogadja a gibraltáriak részére kiállított személyi okmányokat, London pedig, amely a schengeni szabályok nagy részét nem kívánja alkalmazni, csatlakozhat a schengeni egyezmény bizonyos, például a bűnüldözésben és a menekültkérdésekben való együttműködést érintő rendelkezéseinek végrehajtásához.

A brüsszeli megállapodás nem hozott politikai megoldást Gibraltár problémáira. Szövege arról árulkodik, hogy a két európai NATO-ország Gibraltár nemzetközi jogi státusát illetően még mindig nem kész alapálláspontján változtatni.

2000 tavaszától tengeralattjáró-probléma színezte a Gibraltár körüli mediterrán vizek krónikáját. Május közepén a térségben járőröző brit HMS Tireless atomreaktorának hűtőrendszerében szivárgást észleltek és a tengeralattjárót átvizsgálásra Gibraltárba vezényelték, ahol súlyosabb hibára derült fény. A brit védelmi minsztérium biztonsági okokra hivatkozva nem volt hajlandó az atom-tengeralattjáró Angliába vontatásához hozzájárulni, így a javítás egy gibraltári dokkban megkezdődött és 2001 márciusáig tart. A spanyol miniszterelnök a brit kormányfő október végi madridi látogatása után úgy nyilatkozott, hogy sugárfertőzés veszélye nem fenyegeti a térséget és brit részről „korrekt a tájékoztatás”. Ugyanakkor London nem járult hozzá spanyol szakemberek Gibraltárba való bebocsátásához.

A legutóbbi spanyolországi parlamenti választásokon, amelyeket 2000. március 12-én tartottak, a konzervatív Néppárt a 350 tagú képviselőházban 183 helyet szerzett, tehát abszolút többségre tett szert, a 259 tagú szenátusban pedig 127 képviselője lehet. A miniszterelnök ismét José Maria Aznar lett, aki második hivatali idejében, egy jobbközép kormány élén 2004-ig töltheti be tisztségét. A kormányalakítás egyik érdekessége volt, hogy a baszk nemzetiségű belügyminiszter, Jaime Mayor Orema, aki keményen fellépett a szakadár mozgalommal szemben, szintén tisztségében maradt. A spanyol közvélemény a lezajlott választásokon tehát áldását adta arra a fejlődési irányvonalra, amelyet az Aznar-kormány addig követett, s amely enyhíti az egyébként megsokasodott belső, társadalmi problémákat.

A spanyol fegyveres erők számos békeküldetésben vettek részt, latin-amerikai országoktól volt afrikai portugál gyarmatokig, legutóbb pedig a Balkánon. Spanyolország NATO-csatlakozása újszerű, fontos feladatok elé állította a tisztikart. A ‘80-as évek közepe óta a spanyol katonák elismertségre tettek szert Európában és a NATO-ban. Spanyolország az elsők között vett részt a Németországgal, Franciaországgal, Belgiummal és Luxemburggal közösen 1993-ban felállított Euro-hadtestben. Mint annak hivatalban levő parancsnoka vette át 2000 tavaszán a koszovói nemzetközi békeerők vezetését Juan Ortuno spanyol altábornagy.

A NATO által koordinált KFOR előző parancsnoka egy német tábornok, Klaus Reinhardt volt. Az év folyamán a békefenntartókra hárult nemcsak az erőszak és a határsértések megfékezése, hanem a koszovói helyi közigazgatási választások előkészítése is, túl azon, hogy a menekültek hazatelepítése és az újjáépítés stabil biztonsági környezetet igényelt. „A NATO nem azért viselt háborút Koszovóért, hogy azután a békét elveszítse, hanem azért, hogy mind a háborút, mind a békét végérvényesen megnyerje” – mondta Ortuno tábornok Madridtól búcsút véve.

Mindez persze nem járt együtt azzal, hogy Spanyolországban diadalmenet lenne a mindenütt megrázkódtatásokat okozó haderőreform. Manapság aligha lehet elmarasztalóbb véleményeket olvasni a spanyol hadseregről, mint a 110 000 fős hivatásos fegyveres erőre való 2003-as átállás terve kapcsán. A madridi védelmi minisztérium a toborzásnál kénytelen úgyszólván minden feltételtől elállni, mert alig akad jelentkező. A tárcát az a vád éri, hogy „analfabéta” hadsereget állít fel, amely népszerűtlenebb lesz, mint a jelenlegi. Baszkföldön és Katalóniában ugyanis sokan „megszállóknak” tekintik a spanyol hadsereg katonáit, és egyetlen európai országban sem olyan magas a katonai szolgálatot megtagadók aránya, mint Spanyolországban. A hivatásos szolgálatra jelentkező nők száma több körzetben meghaladja a férfiakét.

Az első számú biztonsági kihívás a soknemzetiségű spanyol államképletben: a terrorizmusba torkolló szeparatizmus, amelynek legsajátosabb formáját a baszk nacionalista mozgalom fémjelzi.

A baszk terrorizmus, amely kezdettől fogva szocialista eszmék, reakciós, fajgyűlölő nacionalista tételek, és a legsötétebb klerikális dogmák zavaros elegyét hirdette, annak idején úgy született, mint fiatal baszk értelmiségiek egy csoportjának eszköze a Franco-diktatúra ellen folytatott harcban.² És bár a Caudillo sok baloldali ellenfele a ‘60-as évek végén lemondott a rendszer elleni „közvetlen akciókról” és a tömeges békés szembehelyezkedés demokratikus módszereit választotta, a baszk szélsőségesek még sokáig élvezték ez utóbbiak titkos rokonszenvét. Sokan elsősorban azt látták, hogy jóllehet az ETA helytelen harci módszerekhez folyamodott, hívei hősiességet, önfeláldozókészséget tanúsítottak.

Franco halála után, a demokratikus rendre való fokozatos áttérés idején az ETA nem szüntette be a „fegyveres harcot, amely a politikától távol állók körében is értelmetlen áldozatokkal járt. Egy „baszk szocialista állam” létrehozását szorgalmazta nemcsak Spanyolország északi, hanem Franciaország déli vidékein is.

A baszk közvéleményre, számos latin-amerikai baloldali mozgalom, valamint az IRA ajánlásaira tekintettel 1998 nyarán az ETA felhagyott az öldökléssel és szeptember 17-én meghatározatlan időre fegyvernyugvást hirdetett. Ez majdnem másfél évig tartott, de mivel a terroristák úgy érezték, hogy a hatóságok nem mentek elébük, 2000 januárjában felújították a terrorcselekményeket, egyébként főleg újságírók ellen.³

Figyelemreméltó, hogy a NATO déli szárnyának két állama, Spanyolország és Olaszország 2000 júliusában szándéknyilatkozatot írt alá „közös jogi térség” létrehozásáról, egyengetve ily módon az Európai Unió közös jogrendszere megteremtésének útját is. Az ETA terroristái térbeli joghézagokat kihasználva ugyanis néhány országban büntetlenek maradhattak, Spanyolország viszont nem adott ki körözött maffiózókat Olaszországnak madridi alkotmánybírósági döntés alapján. Ezután a két ország elismeri és végrehajtja egymás rendőri és bírói szerveinek rendelkezéseit, a körözött bűnözőket és gyanúsítottakat azonnal és formaságok nélkül kiadja egymásnak. A megállapodás maffiaügyekre, terrorizmusra, ember-, kábítószer- és fegyvercsempészésre, kiskorúak szexuális zaklatására egyaránt vonatkozik. Spanyol bíró fog a római igazságügy-minisztériumban dolgozni és viszont.

Spanyolország különleges geostratégiai adottságai más szempontból is felértékelődtek: földrajzi helyzete és élénk idegenforgalma miatt az észak-afrikai, a latin-amerikai és a török kábítószerüzérek előszeretettel választják bejutási pontként Európába.

A Geopolitical Drug Watch elnevezésű, a nemzetközi kábítószer-forgalmazást figyelemmel követő szervezet 2000 áprilisában közzétett, közel 250 oldalas tanulmányában megállapította, hogy Spanyolország lett Európa legnagyobb „kábítószerbazára", aminek a kialakulásában maguk a spanyolok is felelősek lettek azzal, hogy beengedték a nemzetközi bűnszövetkezeteket az országba és hagyták burjánzani a korrupciót a rendőrség soraiban, az igazságügyi tisztviselők, sőt még a kémiatanárok között is.

Néhány megjegyzés a NATO-tag Spanyolország észak-afrikai gondjairól. Amióta Marokkó északi partvidékén a két spanyol beékelődést, Ceutát és Melillát elkerítették és a spanyol rendőrség alaposabban ellenőrzi a gibraltári tengerszorost, a marokkói embercsempészek a Kanári-szigetekre vettek irányt és oda szállítják az afrikai illegális kivándorlókat. A madridi kormány az anyaországot elzárta előlük és a Kanári-szigetek önkormányzatát tette felelőssé a bevándorlók gondozásáért. A helyi lakosság aggódik azonban a bűnözés importja miatt és az idegengyűlölet mind vadabb formákat ölt. Madrid problémája a szigetek körüli térség szigorúbb ellenőrzése anélkül, hogy ez hátrányosan érintené az évi tízmilliós nagyságú idegenforgalmat a Nyugat-Afrika előtt fekvő turistaparadicsomban.

Spanyolország – Franciaország után – Marokkó második legnagyobb kereskedelmi partnere. Spanyolországban törvényesen 150 ezer marokkói él, de számuk negyedmillióra emelkedhet a bevándorlások rendeződése után. (Marokkó ugyanakkor fekete-afrikaiak tömegeinek célállomása.) Hagyomány, hogy az új spanyol kormányok miniszterelnökeinek első külföldi útja Rabatba vezet. Ezt a hagyományt 2000 májusában Aznar kormányfő is folytatta. Ott azonban azt hallotta, hogy a spanyol vállalkozók kizsákmányolják a marokkóiakat, sőt előnyben részesítik az illegális bevándorlókat, mert azok mindent szótlanul tűrnek.

Spanyolország afrikai gondjait gyarapítja Nyugat-Szahara helyzete. Madrid ezt a gyarmatát 1975 végén „a népakarat kinyilvánításáig” Marokkó és Mauritánia gyámságára bízta, Marokkó azonban a spanyol csapatok és hatóságok távozása után katonailag megszállta a területet 1976 tavaszán. Az Algériába menekült lakosok nagy része a Polisario Front oldalán hadba vonult Marokkó ellen, amely húzta-halasztotta a népszavazást attól tartva, hogy Nyugat-Szahara a függetlenséget választja.

Spanyolországnak a NATO északi szárnyához fűződő viszonya már mindenféle szélsőséget mutatott, kezdve azon, hogy 1996-ban flottaerők részvételével fegyveres konfliktus volt két NATO-tagállam, Kanada és Spanyolország között az Észak-Atlantikumban… a rombuszhalak halászata miatt. Néhány hónapja Spanyolország „európaisága” kérdőjeleződött meg egy hadiipari privatizáció kapcsán.⁴

2000 májusában felhevítette a német–spanyol viszonyt, hogy a Santa Bárbara spanyol fegyvergyárat az amerikai General Dynamics-nak és nem a német Krauss-Maffei, Wegmann és Rheinmetall vállalatoknak adták el. Az addig állami tulajdonú Santa Bárbaráé volt a Leopard harckocsik spanyolországi gyártási szabadalma és ez az amerikai harckocsigyártó vetélytárshoz került. Német részről hűtlenségről, ha nem is Európa, de az európai fegyveripari együttműködés elárulásáról kezdtek beszélni. Spanyolország több nyugat-európai hadiipari kooperációban vett részt és korábban a németekkel és a franciákkal való együttműködést kereste.

A viszály méregfogát szeptemberben Aznar spanyol miniszterelnök húzta ki, aki a Madridba látogató Schrőder német kancellárt megnyugtatta: az eladást, amelyet ő szorgalmazott a spanyol védelmi minisztérium tiltakozása ellenére, „egyelőre nem ratifikálják”. Az engedékenység hátterében az volt, hogy Berlin annak a száz Leopard harckocsinak a visszavonásával fenyegetőzött, amelyet jelképes összegért adott bérbe Spanyolországnak.

„Déli-szárnyi” pozitívum viszont, hogy 2001 októberéig spanyol parancsnoka van Francisco Rapallo tengernagy személyében az „Euromarfor”-nak, Olaszország, Spanyolország, Portugália és Franciaország földközi-tengeri közös haditengerészeti kötelékének, amely 1995 májusáig jött létre „európai gyorsreagálású flottaerőként.”

A NATO-tag Spanyolország és Moszkva kapcsolatai 2000-ben kedvező fordulatot vettek azáltal, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök beiktatása után sietett felkeresni Madridot, miután szentpétervári polgármester-helyettesként, de magánemberként is többször üdült Spanyolországban. Madrid a legtöbb NATO-országnál megértőbben nyilatkozott a csecsenföldi háborúról és ez Oroszországban kedvező visszhangra talált. Putyin igen nyílt és őszinte tárgyalópartnerre talált José Maria Aznarban, aki úgy nyilatkozott, hogy „Oroszország a stabilitás, a biztonság és az együttműködés biztosítéka valamennyiünk számára”, hozzátéve: „az Európai Unió jövője elképzelhetetlen Oroszország nélkül, még inkább Oroszország ellenében”. Ez 2000 júniusában volt. És Aznar nem félt kimondani: „A terror Csecsenföldön és a Baszkföldön is ugyanaz.”

Portugália teljesítményekben és visszavonulásokban, fordulatokban és ellentmondásokban gazdag történelmi múltat tudhat maga mögött. Ebben sokszor meghatározó szerepet játszott földrajzi, geopolitikai helyzete. Portugália összenőtt a tengerekkel, az óceánokkal. Hajósai fáradhatatlanul kutatták Afrika atlanti partjait, felfedezték az Indiába vezető tengeri utat, rátaláltak Brazíliára és körülhajózták a Földet.

A portugál királyságot 1139-ben alapították. Ez az államforma háromnegyed évezreden át tartott. 1911-ben váltotta fel a köztársaság, amelynek 1932–1974 között szégyenfoltja Antono de Olivera Salazar diktatúrája. Máig talány, hogy ilyen körülmények között hogyan és miért kerülhetett mégis Portugália 1949-ben a NATO-ba, s hogy másfelől a „szegfűk forradalma” után Antonio Ramalho Eanes személyében miért egy tábornok lett az ország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke.

A területét és népességét tekintve Magyarországgal összemérhető Portugáliában az egy főre eső bruttó hazai termék (GDP) 1999-ben meghaladta a 11 ezer dollárt, azaz több mint kétszerese volt a magyarországinak. Bár az ország egyes makrogazdasági mutatói nem mindenkit elégítenek ki, az évi több mint 3 százalékos gazdasági növekedés imponáló, a munkanélküliség 5 százalék alatt van, egyike a legalacsonyabbaknak az Európai Unióban. (Az ENSZ Fejlesztési Programjának adatai szerint Spanyolországban a munkaképes lakosság 18,8 százaléka munkanélküli.) Az ország 2000-től – kedvezményezett helyzetének köszönhetően – évente mintegy 3,3 milliárd dollár támogatásra számíthat az EU-tól.

Portugália lakosságának 99 százaléka portugálnak vallja magát. Lisszabon függetlenséget adott gyarmatainak, Angolának, Mozambiknak és Bissau-Guineának, 1999. december 20-ától átengedte kínai fennhatóság alá Makaót.

Méltatható, ámbár nem mindig látványos Portugália NATO-beli szerepvállalása. Főként az Egyesült Államokhoz fűződő különleges kapcsolatai és az „európai” intézményekben játszott fontos szerepe emelhető ki. Washington és Lisszabon 1995-ös együttműködési és védelmi egyezménye nyitva tartja az amerikaiak előtt Lajes légitámaszpontot az Azori-szigeteken, a kétoldalú együttműködés felöleli a tudomány és a technika számos területét, de arra is módot ad, hogy a portugál fegyveres erők részesüljenek az amerikai hadsereg fegyverfeleslegéből.

Portugália tisztességesen kivette részét a jugoszláviai NATO-akcióból, ott volt az Egyesült Államok oldalán számos békefenntartó és emberiességi műveletben Kelet-Timortól a Balkánig, együttműködtek Mozambikban és Angolában, Bissau-Guineában és Kinshasa-Kongóban. Amikor pedig az Egyesült Államok kezdte keményebben végrehajtani az 1996-os bevándorlási törvényeket és mind több olyan portugál állampolgárt utasított ki, akik bűncselekményeket követtek el az Egyesült Államokban, Portugália megértően egyengette beilleszkedésüket az Azori-szigeteken, nyugtázva az amerikai együttműködést, különösen az előrejelzés vonalán.

Nem hivatalos becslések szerint – elsősorban a vendéglátó- és az építőipar munkaerő-szükséglete miatt – 30–80 ezer az illegális bevándoroltak száma, ami jelentős biztonsági kockázat. A lisszaboni kormány 2000 júliusában erélyes intézkedéseket hozott a törvénytelen bevándorlás és foglalkoztatás leküzdésére, nemcsak súlyos pénzbüntetéssel sújtja az illegális munkaerőt foglakoztató magánvállalatokat, hanem a velük kötött állami szerződéseket is felbontja.

Ami a kivándorlást illeti, az különösen a 2333 négyzetkilométer összterületű, negyedmilliós összlakosságú Azori-szigeteket érintette. Az Egyesült Államokban és Kanadában jelenleg négyszer annyi azori él, mint a szigetcsoportokon, ahol az életszínvonal 40 százalékkal alacsonyabb, mint a szárazföldi Portugáliában.

2000 első hat hónapja az Európai Unióban és bizonyos mértékig a kapcsolódó intézményrendszerben is – némi spanyol közreműködéssel – portugál félév volt.

A portugál miniszterelnök még az EU Santa Maria da Feirában tartott csúcsértekezlete előtt megvonta a portugál EU-tanácselnökség pozitív mérlegét. Elmondhatta, hogy a viszonylag nem gazdag ibériai ország immár második EU-elnökségi féléve zökkenőmentes volt. A fontos döntések nem okoztak kényelmetlenséget Portugáliának, az elnöki tisztség ellátása nem teremtett konfliktust Portugália közvetítő szerepe és nemzeti érdekei között. Lisszabonban ismeretes módon tartottak és tartanak attól, hogy az európai kontinens valamilyen módon a „nagyok Európájává” válik.

2000 tavaszán a portugál külügyminiszter elnökölt a Nyugat-európai Unió védelmi és külügyminiszteri tanácsának portói ülésén, ahol folytatódott a NYEU fontos funkcióinak átadása az Európai Uniónak. Május 16-ai sajtóértekezletén közölhette: elmúltak a NATO-tag EU-tagjelöltek fenntartásai és félelmei azzal kapcsolatban, hogy kihagyják őket a közös európai védelmi és biztonsági politika kimunkálásából.

A portugál védelmi miniszter – a Nyugat-európai Unió főtitkárával együtt – méltatta a NATO és a NYEU 2000 februárjában lebonyolított első közös válságelhárítási törzsvezetési gyakorlatát, amelyben mintegy 30 ország vett részt és amely „megmutatta a két katonai szervezet együttműködésének nagy lehetőségeit”.

A volt NATO-főtitkár, aki az Európai Unió közös külpolitikai főmegbízottja és miniszteri tanácsának főtitkára is, 2000. május 17-én a brüsszeli Európai Politikai Központban a közös európai védelmi képesség megteremtése körül kialakult helyzetet úgy írta le, mint amelyet nem a „túl sok Amerika", hanem a „túl kevés Európa” jellemez. Hangsúlyozta, hogy nem valamiféle önálló „európai hadsereg” megteremtése a cél, és a NATO-val párhuzamos rendszerek felállítása sincs napirenden. A kollektív biztonság alapja továbbra is a NATO marad, az Európai Unió csak akkor lép fel kezdeményezőleg, ha a NATO egésze nem kötelezte el magát közbeavatkozás mellett.

Lisszabon és Madrid ezen a síkon egyaránt emlékeztetett arra is, hogy ha az EU a katonai erő alkalmazásában hatékony akar lenni, akkor mindenképpen NATO-eszközöket is igénybe kell vennie, ez pedig nem megy az Egyesült Államok jóváhagyása nélkül. Probléma emellett, hogy az Egyesült Államokkal ellentétben az európai kontinens legtöbb országában, beleértve NATO-tagállamokat, nem növekednek a védelmi ráfordítások. Vannak igények és van a rideg valóság, a kettő közötti szakadék csaknem fél évszázadon keresztül nyomasztotta a Nyugat-európai Uniót és félő, hogy a nyomasztó ellentmondás az EU-t is sújtani fogja.⁵

Befejezésül meg kell említeni, hogy a portugál–orosz kapcsolatok nem emelkedtek olyan szintre, mint Madrid és Moszkva kontaktusai, de említésre méltó, hogy Portugália védelmi minisztere 2000 augusztusában Moszkvában járt, és orosz kollégájával megállapodásokat írt alá nemcsak a nyílt tengeri haditengerészeti incidensek megelőzéséről, hanem általánosabb katonai együttműködésről is. A két ország között elsőízben került sor ilyen természetű megegyezésekre.