| HADTUDOMÁNY IX. évfolyam, 3-4. szám | VEZETÉS-KIKÉPZÉS |
Gál Anna
| A szerző cikkében a hadsereg és legfőbb alanya, a katonatiszt társadalmi szerepét és átalakulásának állomásait tekinteni át, miközben bemutatja az ezzel kapcsolatos viták fő csomópontjait, illetve a Magyar Honvédség rendszerváltás utáni útkereséséhez, reformjához kapcsolódó, a témával összefüggő egyes nézeteket is. |
Az egyik legrégibb mesterség a katonáé, fejlődése a társadalmak átalakulásához és a technika fejlődéséhez kapcsolódik. A technika, a munkamegosztás fejlődése, a polgári társadalom és a nemzetállamok létrejötte tette szükségessé az állandó hadsereg vezetésére, irányítására alkalmas hivatásos tisztikar kialakulását és hívta azt életre a 19. században.
A katonatiszt a társadalomban betöltött szerepe és sajátos jellemzői alapján különbözik minden más foglalkozástól és hivatástól. Napjaink modern társadalmában a hadsereg helye és szerepe is megváltozott, ami maga után vonta a hadsereg, valamint a katonatiszt iránt támasztott társadalmi elvárások, követelmények átalakulását is.
A jogi szabályozást tekintve a modern társadalmak gyakorlatában a hadsereg és a társadalom viszonyának kétféle felfogása alakult ki. Az egyik, az USA-ban elfogadott, amely szerinti megközelítés tudatosan elkülönített, sajátos helyet jelöl ki a hadseregnek a társadalomban, “Mi mások vagyunk, sajátos rendszerben működünk, sajátos magasztos értékeket hordozunk azért, hogy megvédhessünk titeket.”1 Az európai gondolkodást tükröző megítélés abból indul ki, hogy a hadseregnek integrálódnia kell a társadalomba. “Mi (katonák) ugyanolyanok vagyunk, mint ti (civilek), legfeljebb egy nagyon kicsit különbözünk, ezért fogadjatok el minket.”2 A Magyar Honvédségnek a társadalommal való kapcsolatát kifejező jogi szabályozását az európai megközelítés jellemzi, a katonára, a tisztre, mint egyenruhás állampolgárra tekint. Ennek alapján a katonák alapvető jogait csak a lehető legkisebb mértékben, a szolgálat sajátosságai miatt feltétlenül szükséges mértékben lehet korlátozni, amelyet a törvényi szabályozás igyekszik többletszolgáltatásokkal ellentételezni.
A katonai professzió tartalmi jellemzőit vizsgálva dr. Szabó János két, egymástól eltérő szemléletet mutat be. Az egyik szerint, Huntingtonra alapozva, a katonára, mint az állami politika eszközére tekintenek és elsősorban szakmai-technikai képzettségét emelik ki, a másik, Janowitz álláspontját fogadva el, inkább a katonának az emberi kapcsolatok megértésén alapuló menedzseri funkcióit állítja a középpontba.
Vizsgáljuk meg először a katonai hivatást 1957-ben publikált művében legátfogóbban elemző amerikai szerző, S. Huntington nézeteit! Általánosan elfogadott megállapítása szerint a tiszti hivatás jellegét három alapvető mozzanatban szokás megragadni: a speciális illetékességben, az univerzális felelősségben és a testületi jellegű működésben3.
A katona a nemzet egyik alapfunkciójában, a biztonság és a védelem biztosításában rendelkezik speciális illetékességgel. Huntington szerint a speciális illetékesség olyan normák összessége, amely elkülöníti a megfelelő szakértelem, ismeret és jártasság képviselőit egyfelől a kívülálló laikusoktól, másfelől az adott illetékesség szintje szerint egymástól is.
A rendkívül sokféle, sokszor a polgári életben is megtalálható szaktudással rendelkező speciális illetékesség, ami megkülönbözteti a tisztet csaknem minden civiltől, illetve a védelmi szektor más szereplőitől, H. D. Lasswelltől eredő szóhasználattal: “az erőszak kezelése”. Ez magában foglalja az erőszak alkalmazására alkalmas haderő megszervezését, felszerelését, kiképzését, működésének megtervezését, vezetését és irányítását – háborúban és békeidőszakban egyaránt. Ilyen speciális feladatot a hadseregben csak a tisztek látnak el, a kisegítő hivatást ellátó tiszthelyettesek, az erőszakot konkrétan végrehajtó sorkatonák, sőt a tisztikarba formálisan beletartozó szakemberek, például a jogászok nem képesek erre. A tiszt szakértelme más, mint a mesterség, széles körű általános műveltségre támaszkodó, átfogó szakmai képzésben megszerezhető, rendkívül bonyolult szaktudást jelent. A tisztek illetékessége az irányításukra bízott szervezetek nagysága és a megoldandó feladatok összetettsége szerint különbözik, ezt jelöli a képességekre, a megszerzett tapasztalatokra, az elsajátított készségekre épülő rendfokozatok rangsora.
Huntington arra is rámutat, hogy miközben a műszaki-technikai fejlődés nagyobb szakmai tudást, műveltséget követel a katonatiszttől, a növekvő specializáció sok problémát is okoz a tiszti hivatás területén. A polgári foglalkozásokban is megfigyelhető szakosodás a katonatiszt esetében ellentmondásba kerülhet előmeneteli igényével, mivel a katonai felső vezetés tagjainak a bürokratikus követelmények miatt általánosabb képzettséggel kell rendelkezniük. A szakosodást választó tiszteknek tehát a nyugdíjazásuk után is felhasználható szaktudás érdekében le kell mondaniuk a magasabb parancsnoki kinevezés lehetőségéről, az utóbbi beosztásra készülőknek pedig a polgári életben is hasznosítható szaktudást kell feláldozniuk.
A tiszt felelőssége abból a kötelezettségből ered, hogy monopolizált szaktudását – valahányszor azt megkövetelik tőle – a társadalom rendelkezésre bocsátja, azaz az erőszak csak társadalmilag elfogadott célok érdekében, de akkor a maximális hatékonysággal kerüljön alkalmazásra. A tisztnek a felelőssége megbízója, a társadalom biztonságáért univerzális és oszthatatlan. Szaktudásának kifejtésében nem gazdasági motivációk, hanem törvények, szabályzatok, szokások, hagyományok segítik és korlátozzák. A tiszt felelőssége azon alapul, hogy a társadalom saját biztonságának védelmére ruházza fel speciális hatalommal: “... a fegyveres erőszak legjelentősebb szférájának monopóliumával”.4 A hadsereg tehát mindig a védelemre való készültség legmagasabb szintjén áll, de nem folytathat az általa szolgálni kívánt társadalom, állam értékeivel ellentétes tevékenységet. Ezt biztosítja a fegyveres erők működése feletti civil kontroll. Ugyanezt fejezik ki egy brit katonatiszt szavai: “A fegyveres erők szerepe az erő megrendelt alkalmazása egy társadalmi probléma megoldására”.5 A felelősség azt az elkötelezettséget jelenti, hogy az erőszak irányítása élethivatássá válik.
A modern társadalmakban a magasan képzett és ezzel egyidejűleg elkötelezett tisztek iránti igény ellentmondáshoz is vezethet. Megfigyelhető az a tendencia, hogy “minél intelligensebb, jobban és intenzívebben képzett egy tiszt, annál kevésbé valószínű, hogy magas szinten elkötelezi magát a hivatásos katonatiszti pályának.”6
A testületi jelleg formálja a tisztikart autonóm társadalmi egységgé. A szervezet határozza meg és alkalmazza a szakértelem normáit, illetve szerez érvényt a felelősségi normáknak, egyben védi tagjait a kívülállókkal szemben. A testületi jelleg legfontosabb kifejezői közé tartozik a testületbe való bejutás feltételekhez kötése; az előmenetel szabályozottsága; a kötelező etikai kódex betartása; a hatáskörök szintjeit, valamint a kötelmeket jelző rendfokozatok és beosztások hierarchiája; az összetartozást szimbolizáló egyenruha és a fegyvernemi jelzések.
Az 50-es és 60-as években került előtérbe, főként az USA-ban és Németországban, a menedzser típusú tiszt képe. Kialakulását egyrészt a hatékonyság követelményét szem előtt tartó gazdasági hatások indokolták. Az igazgatási menedzser iránti igényt a mind nagyobb számban polgári felsőfokú végzettséget szerző tisztek és az új, magas fokú technikai tudást igénylő fegyverrendszerek kiszolgálását végző növekvő számú polgári állomány racionalista szemlélete közvetítette. A menedzser típusú katonai vezető elfogadását az olyan világháborús tapasztalatok is erősítették, amelyek szerint a csapatok eredményességében meghatározó jelentősége volt a parancsnok vezetői tevékenységének, a beosztottakkal kialakított interperszonális kapcsolatoknak.
Janowitz a hadsereget szociális rendszernek tekinti, egy, a körülmények változására dinamikusan reagáló modellként fogja fel a tiszti hivatást. Hosszabb távon ez azt jelenti, hogy a katonai hivatásnak közelednie kell a polgári struktúrákhoz, normákhoz. Álláspontja szerint a katonai szolgálatot életmódnak tekintő, hagyományos katonai vezetővel szemben a katonai menedzser feladata a nemzet erőforrásainak háborúra mozgósítása. A katonai menedzsert kevésbé kötik a hagyományok, fogékonyabb az innováció iránt, és így elősegíti, hogy a hadsereg lépést tudjon tartani a technikai fejlődéssel.
A 70-es évek megváltozott társadalmi és gazdasági környezete újabb érveket jelentett a hadsereg, a katonatiszt társadalmi szerepének változásához. A technikai fejlődés nemcsak a gazdaságban, hanem a hadseregben is fokozta a munkamegosztást, a specializációt és megalapozta az ún. menedzserszemlélet további térhódítását, maga után vonva a beosztástól és a rendfokozattól függő tekintélyelv erodálását, egyre szélesebb körű felváltását szakértői tevékenységgel, az ösztönzés polgári életben már bevált formáival.
Perjés Géza, aki nem hagy kétséget afelől, hogy ő a reformistákkal szemben a tradicionalisták álláspontját vallja, tanulmányában bemutatja a két tábor között folyó több évtizedes vitát.7 Az átalakult társadalmi környezet következő fő vonásait emeli ki, a svájci Haltiner tanulmányát idézve: “ ... a gazdasági növekedés, az életszínvonal emelkedése, a városi életmód térhódítása, a technika és a tudomány fejlődése, az információs technológia térhódítása következtében megváltoztak a társadalmi értékek és normák, a közösen vállalt, a nemzet, az egyház, az iskola, a család és nem utolsósorban a hadsereg által hirdetett értékek visszaszorultak, az individuális értékek váltak meghatározóvá, az engedelmesség, a kötelesség, a rend, a tekintély helyett az önmegvalósítás, esélyegyenlőség, tolerancia vált fontossá az emberek számára. A közvéleményben megjelent a hadsereg demokratizálásának igénye, a kötelező katonai szolgálat értelmének megkérdőjelezése.”8 A hadtudomány művelésével foglalkozó katonatisztek közül is voltak, akik az ún. reformisták véleményét támasztották alá.
A biztonságpolitikai környezet megváltozása, a kétpólusú világrend megszűnése és ezzel a háború veszélyének minimálisra csökkenése a háború természetének értelmezésében is sokak szerint változást okozott. D–niker svájci tábornok például úgy fogalmazott, hogy a politikai vezetés feladata, miszerint a hadsereg alkalmazása “ne egyszerűen a háború úgynevezett logikáját kövesse, hanem mindenekelőtt a béke végső céljának elérését segítse.”9 Baudissin tábornok, a Bundeswehr megalapítója szerint pedig nincs lényeges különbség a katonai és polgári foglalkozások között, hiszen “A hadsereg funkcióinak többsége nem katonai, hanem igazgatási és gazdasági természetű.”10 A hadseregek feladatrendszerében is egyre nagyobb súlyt kap a háborúra való felkészülés, a békeműveletek végrehajtásának képessége és készsége.
A tradicionalisták viszont tagadják, hogy az új körülmények között új típusú katonai vezetőre lenne szükség. Hangsúlyozzák, hogy már a kezdetektől volt menedzseri feladata a katonai vezetőnek, hiszen e nélkül nem lehetett volna a nagy létszámú tömeghadseregeket irányítani. Perjés idézi Nye véleményét, miszerint “De téved a parancsnok, ha szemléletét a civil intézmények menedzser elmélete befolyásolja.”11 Az amerikai hadsereg vietnami kudarcát illetően sok szerző, például Gabriel, Savage, Faris fejtette ki azt a véleményét, hogy azt jelentős részben e szemlélet elterjedése idézte elő. Az utóbbi szerint nagy kárt okozott az amerikai hadseregnek, hogy “az alacsony kockázatra törekvő menedzsmentet részesítette előnyben a kockázatvállaló vezetéssel szemben, hogy aránytalanul nagy súlyt helyezett a pénzbeni ösztönzés és individualizmus bátorítására, figyelmen kívül hagyva a csoportdinamikát és a kohéziót.”12 Gabriel és Savage pedig egyenesen azt állították, hogy “... a menedzseri magatartás ártalmas a katonai szervezetre.”13 Szerintük a hadseregnek nemzet- és nem szervezetközpontúnak, küldetés- és nem karrierközpontúnak, csoport- és nem egyénközpontúnak, szolgálat- és nem munkaközpontúnak kell továbbra is lennie.
Charles Moskos a menedzserszemléletű tiszt koncepciójánál is tovább megy és a hadsereget, mint társadalmi szervezetet, történeti fejlődésében vizsgálva 1977-ben publikált tanulmányában14 arra a következtetésre jut, hogy az amerikai hadsereg az intézményi formától egyre inkább a foglalkozási forma felé halad. Felfogásában az intézményi szervezet értékeket, normákat feltételez, az ilyen szervezetben a katona motivációja az önfeláldozás, az elhivatottság, az összetartás, a morál, a hazafiság lehet. Bár nem számíthat a piaci viszonyoknak megfelelő anyagi elismerésre, de mindezt kompenzálják az intézmény révén elérhető társadalmi előnyök, a tagoknak járó természetbeni juttatások, kiváltságok. A foglalkozási szervezet ezzel szemben piaci kategória, tagjainak motivációja elsősorban az önérdek, a foglalkozással járó megelégedettség.
Moskos megítélése szerint a hivatásos hadseregre való áttérés, a katonák fizetésének a hasonló polgári foglalkozásokhoz való közelítése, a polgári szakemberek tömeges foglalkoztatása a védelmi szektorban, a piaci ösztönzők használata annak biztosítására, hogy elegendő számú önkéntes álljon a hadsereg rendelkezésére, az üzleti világ fogásaival történő motiválás: a foglalkozási modell felé történt elmozdulás megannyi jele.
Gwin Harries-Jenkins megpróbálkozik a katona és a társadalom viszonyát elemző koncepciók szintézisének megalkotásával15. Álláspontja szerint több ellentmondás van a katonai hivatás általánosan elfogadott értelmezésében, például a többi hivatástól eltérően a hivatásos katona nem autonóm, független személy, a koncepció a valóságtól eltérően relatívan homogén csoportnak fogja fel a rendkívül különböző szaktudású, rendfokozatú, más-más fegyver- és haderőnem állományában tevékenykedő katonákat. Rámutat arra is, hogy az a tendencia, amely szerint a modern hadviselésben az “erőszak menedzselése” a hadsereg feladatainak arányaiban csak egyre kisebb részét alkotja, megkérdőjelezi a tiszti rendfokozatot viselő, de az “erőszak menedzselésében” közvetlenül nem résztvevő szakemberek kirekesztését a hivatásból. A szerző a katonai szolgálatot nem egyszerűen hivatásnak tekinti, hanem olyan egyedülálló foglalkozási modellnek, amelyben a hivatás és a szervezet teljes egységet alkot. Értelmezésében az intézményrendszer magában foglalja a tiszteken kívül a tiszthelyetteseket, sorkatonákat, illetve a polgári alkalmazottakat és a rendfokozatokkal szemben a szaktudást, a beosztással szemben a szakmai és szervezeti státuszt helyezi előtérbe. Ez a koncepció a hadsereget hierarchikusan felépülő bürokratikus szervezetnek, tagjait pedig fegyveres bürokratának tekinti.
A már hivatkozott dr. Szabó János is aláhúzza tanulmányában16, hogy a hadsereg működése minden korban az adott társadalomban uralkodó gazdasági, politikai, társadalmi viszonyoknak felel meg. Mivel a hadsereg feladata egyre inkább a háború elkerülése, a visszatartás, az elrettentés, ezért a tiszttel szembeni elvárások is megváltoznak: pontosabban kell ismernie és értenie a viselkedés- és társadalomtudományokat, illetve tudnia kell alkalmaznia ezen ismereteit vezetői és menedzseri szerepeiben. Tehát “a tisztnek politikailag képzettnek, az interperszonális viszonyokban szenzitívnek, a kritikai gondolkodásban jártasnak kell lennie, valamint gyakorlati helyzetekben elháríthatatlan elvárás vele szemben, hogy pragmatikus és adaptív legyen...”17
Megítélése szerint Magyarországon a hadsereg modernizálási törekvései a rendszerváltás következtében (forráshiány, NATO-orientáció követelményei) egyrészt sürgetőbbek, másrészt sok konfliktussal, vitával terhelten zajlanak. A rendszerváltást követően a honvédséget működtető szabályozórendszer összeomlása, a piaci hatások megjelenése, az anyagi források tartós szűkössége, a honvédséget érintő, követhetetlennek tűnő reformlépések elbizonytalanították a személyi állományt. A hadsereget ért kihívásokat tetézte, hogy a modernizálási feladatokat a keletiről a nyugati típusú haderő-szervezési és -integrálási elvekre való áttérés szükségessége mellett kellett és kell véghajtani. Szabó János a kétfajta szerveződési formát az alábbi vonásokkal írja le:18
| a nyugati típusú hadseregszervezés | a keleti típusú hadseregszervezés |
|
|
Meggyőződése szerint a modern társadalomban a hadsereg tradicionális, normatív értékekre, szimbólumokra épülő intézményi jellegű legitimitása fokozatosan átadja a helyét a nyilvánosság által ellenőrizhető, piaci értékekre támaszkodó foglalkozási jellegű legitimitásnak.
A ZMNE Szociológia tanszéke által 1990-ben végzett, a hivatásos katonai pálya választásának motívumait kutató felmérés egyértelműen a konkrét személyes és foglalkozási értékek túlsúlyát mutatta, de a tisztek katonai szolgálatról vallott felfogása már nem jelzett ilyen egyértelmű elmozdulást, “a tisztek szemében a hadsereg nem képes intézményi jellegét dominánssá tenni, de nem képes a foglalkozási jellegzetességeket sem felvonultatni”19.
Dr. Szabó az intézményiből a foglalkozási jelleg felé elmozdulás érzékelhető jelei közé sorolja a katonai szervezetek működésében megfigyelhető, a fenti felmérésnek is nagyjából megfelelő, következő változásokat:20
A Magyar Honvédség átalakítása során a fent kifejtett környezeti kihívásokra próbálnak adekvát, a katonatársadalom számára biztos, de piaci alapokon nyugvó, egzisztenciát biztosító, a társadalom egésze számára is elfogadható, a honvédség hatékony működését megalapozó válaszokat kimunkálni. Ennek egyik meghatározó eleme lesz a nemzetközi követelményeknek megfelelő, professzionalizálódó haderő személyi feltételrendszerének biztosítását szolgáló, jelenleg kidolgozás alatt álló humánstratégia.
JEGYZETEK