VIII. évfolyam

4. szám

1998. december


Szabó András

Az információs hadviselés és a hadtudomány

Az utóbbi évtizedben a külföldi és hazai publikációkban egyre gyakrabban fordul elő az információs hadviselés fogalma, amelyet a 21. század hadviselésének meghatározó tényezőjeként tartanak számon. Az újfajta terminológia helyet kapott a magyar katonai szakirodalomban is, annak tudományos értékű elemzését és hazai viszonyokra adaptálását azonban még nem végezték el a kutatók. A fogalmat nem értelmezik egységesen, tartalma, belső tagozódása, a kapcsolódó tevékenységrendszer és a hadtudományban betöltött helye vitákra ad alkalmat. E tanulmány a vitatott kérdések tisztázásához kíván hozzájárulni az információs hadviselésnek a hadművészetben és a katonai vezetés elméletében betöltött szerepe meghatározásával.

 

Az információs hadviselés mint önálló katonai szakkifejezés az 1990-91-es Öböl-háború tapasztalatai nyomán vált a szakirodalomban is teljes mértékben elfogadottá, azóta folyik annak részletes elemzése, tartalmának pontosítása: “Az Öböl-háború tulajdonképpen a történelem első olyan információs háborúja volt, amelyben az információs hadviselés szabályai érvényesültek. Az információs háború, vagy más közelítéssel vezetési háború (information war - command and control war) a háború új, egyben sajátos megvívásának módja, amelyet az integrált tudást tartalmazó információk megszerzése, felhasználása és védelme érdekében az úgynevezett információs hadviselés (information warfare) keretében vívják meg a küzdő felek.

Az információ megnövekedett jelentőségét az újfajta elektronikai-távközlési-informatikai, valamint vezetési technológiák viharos fejlődése tette lehetővé, amely a hadügy folyamataiban is szükségszerűen érvényre fog jutni: “A hadseregre is érvényes az a megállapítás, hogy a jövőben a siker egyik döntő tényezője az információ megszerzése, alkotó módon történő felhasználása, az információs és vezetési fölény megszerzése lesz. Amelyik fél az információhoz előbb fér hozzá, és azzal jól tud gazdálkodni, az nyer, amelyik fél erre nem képes, az veszít. Ilyen egyszerű törvények fogják megszabni a további fejlődés útját.” (Dr. Várhegyi István: Az információs hadviselés, Új Honvédségi Szemle, 1996/7. sz.)

Az információs hadviselést rendszerint az információ megnövekedett szerepével hozzák összefüggésbe, amely a társadalmi élet minden területén megnyilvánul, és döntő mértékben határozza meg a jövő század fejlődésének irányát és ütemét: “Az információs társadalom az ipari társadalmak utáni társadalmi formáció, a 21. század, az ún. információs korszak társadalma. Az információs társadalom információra orientált társadalom, melyben az információnak kiemelkedően magas az értéke, különleges szerepe van.” (Hadtudományi Lexikon, MHTT, Bp., 1995)

Hazánkban információs hadviselés alatt rendszerint informatikai vagy egyéb elektronikus eszközök által végrehajtott információgyűjtést, feldolgozást és továbbítást, valamint mindezek zavarását, bénítását és védelmét értik valamely katonai cél megvalósítása érdekében. Azonban hogy mindez közvetlenül mire irányul, milyen módszerei, eszközei és egyéb területei vannak, a kapcsolódó tevékenységeket milyen szakcsapatoknak (szervezeteknek) kell végrehajtaniuk, hogyan viszonyul a katonai vezetés rendszeréhez, valamint a hagyományos - manőverek és tűzcsapások révén végrehajtott - harctevékenységhez, a Magyar Honvédség vonatkozásában egyelőre nincs tisztázva.

A fogalom értelmezésének és a hadtudomány rendszerébe építésének igénye már korábban megfogalmazódott. Napjainkra megteremtődött annak a feltétele, hogy a hadművészetbe beépüljön az információ feletti uralom (információs fölény) lehetősége és követelménye - vallják többen a hazai kutatók közül.

A szakmai viták a következő kérdések köré csoportosíthatók:

  • Kizárólag a katonai információs rendszerek és katonai műveleteket közvetlenül érintő információk az információs hadviselés célobjektumai, vagy pedig minden olyan információ és információs rendszer, amely a saját és az idegen állam működésére jelentős hatást gyakorol függetlenül attól, hogy van-e közvetlen katonai vonzata vagy nincsen?
  • Kizárólag katonai feladat-e vagy a biztonságpolitika tágabb összefüggéseibe kell helyezni az információs hadviselés előkészítését és végrehajtását?
  • Az információs hadviselés részét képezi-e saját csapatok vezetési folyamatait közvetlenül támogató információfeldolgozási-tárolási-megjelenítési és -továbbítási módszerek, eszközök fejlesztése és működtetése?
  • Az információs hadviselés részének kell-e tekinteni a rendelkezésre bocsátott információk hatékony felhasználására irányuló képességet és tevékenységet?
  • Kizárólag az elektronikai eszközökkel megszerzett, feldolgozott, továbbított és megjelenített információ az információs hadviselés tárgya, vagy pedig minden típusú információ és információfeldolgozási rendszer?
  • Kizárólag elektronikai és eljárásbeli eszközökkel zajlik, vagy pedig tűzcsapások és egyéb pusztítás révén is megvalósítható az információs hadviselés?
  • Mely szolgálatok, mely szakcsapatok feladata az információs hadviseléssel kapcsolatos tevékenységek tervezése, szervezése és végrehajtása, és azok hogyan illeszkednek a katonai vezetés rendszerébe?
  • Beletartozik-e az információs hadviselés fogalmába a hazai és az idegen országok közvéleményének, más államok politikai-gazdasági és katonai vezetésének, valamint a saját és az ellenséges csapatok személyi állományának tájékoztatása, a rendelkezésükre bocsátott információk manipulálása?

A tanulmány a felvetett kérdések megválaszolásához oly módon kíván hozzájárulni, hogy a információs hadviselést (IH) elhelyezi a hadtudomány és a biztonságpolitika rendszerében.

1. Az információs hadviselés fogalma, tartalma, területei és céljai

Az információs hadviselés olyan egységes elgondolás alapján végrehajtott tevékenységek rendszere, amely valamely állam részéről egy másik állam működési rendjének befolyásolására vagy megtörésére, továbbá a saját állam hatékony működőképességének megőrzésére irányul a saját információs képességek megvédése, fejlesztése és alkalmazása, valamint a másik állam hasonló képességeinek bénítása, zavarása vagy megsemmisítése révén.

Az információs képesség azt jelenti, hogy valamely szervezet rendelkezik mindazon szellemi és anyagi erőforrásokkal, valamint külső és belső környezeti feltételekkel, amelyek biztosítják számára a feladatai eredményes ellátásához szükséges információk megszerzését, továbbítását, feldolgozását, tárolását és rendelkezésre bocsátását.

Az információs hadviselés tartalma:

  1. valamely állam részéről más ország államigazgatási-gazdasági-katonai vezetésének és műszaki-technikai (infrastrukturális, fegyverirányítási, navigációs stb.) rendszereinek a kialakult helyzetre vonatkozó, nemzetbiztonsági szempontból fontos információktól való megfosztása, megtévesztése hamis információkkal, az idegen állam erőforrásairól, működési rendjéről, tevékenységéről, szándékairól és egyéb fontos jellemzőiről szóló információk megszerzése; a reális döntési alternatívák kidolgozásához, illetve a műszaki rendszerek irányításához szükséges információk gyűjtésének, feldolgozásának, továbbításának és rendelkezésre bocsátásának akadályozása;
  2. ezzel párhuzamosan a saját államigazgatási-gazdasági-katonai vezetés és a műszaki-technikai rendszerek megóvása az ellenség ilyen irányú tevékenységével szemben;
  3. a katonai felső vezetés és a saját csapatok információgyűjtési-továbbítási és -feldolgozási folyamatainak olyan mértékű és minőségű fejlesztése és működtetése, amelynek eredményeként a katonai vezetési folyamatok minősége jelentős mértékben meghaladja az ellenség hasonló jellegű képességeit;
  4. az információs hadviselés részét képezik mindazon tevékenységek, amelyek a saját vagy idegen ország közvéleményét, más államok politikai-gazdasági vezetését, valamint a nemzetközi szervezeteket válságidőszakban és háborúban nemzetbiztonsági, kül- és katonapolitikai szempontból tudatosan befolyásolják.

Az információs hadviselés két fő tevékenységi területre bontható:

  1. Az IH a saját fegyveres erők tevékenységének közvetlen támogatására irányul az ellenséges ország fegyveres erejének szétverésében és a katonai rend biztosításában;
  2. Az IH az idegen állam működési rendjébe történő közvetlen beavatkozásra és a saját állami-közigazgatási rend védelmére irányul a fegyveres erők támogatása és fegyveres erőszak alkalmazása nélkül.

Az első tényező az ellenség politikai-katonai vezetése feletti információs fölény kivívására irányul, amelynek nyomán lehetővé válik a katonai siker fegyveres kikényszerítése a hadműveleti területen, a második tényező fegyveres erők alkalmazása nélkül, közvetlen módon szolgálja az érdekek erőszakos érvényesítését az ellenséges ország működési struktúrájának megtörése vagy az azzal való fenyegetés révén.

Az információs fölény azt az állapotot jelenti, amikor - egyrészről - valamelyik küzdő fél a katonai műveletek eredményes végrehajtását biztosító információkat lényegesen gyorsabban, jobb minőségben és nagyobb tömegben képes megszerezni, feldolgozni és a döntésekhez rendelkezésre bocsátani, mint a másik, másrészről azt az állapotot tükrözi, amikor ugyanezen fél a saját és az ellenséges társadalom, valamint a nemzetközi szervezetek és közvélemény irányában - kedvező tudati befolyásolásuk céljából - hatékonyabban közvetít információkat, mint az ellenség.

Az információs uralom az információs fölény kiteljesedését jelenti, amelynek során valamely konkrét hadművelet eredményes végrehajtásának vonatkozásában az ellenséget teljesen megfosztjuk az információk megszerzésének, továbbításának vagy feldolgozásának lehetőségétől.

Az információs fölény közvetlenül a vezetési fölény kivívására irányul. A vezetési fölény - egyrészről - a küzdő felek vezetési-irányítási folyamatai között olyan minőségi különbséget jelent, amikor az egyik fél tevékenységét meghatározó parancsok, utasítások tartalma és időbenisége lényegesen jobban tükrözi a kialakult helyzetet és az ahhoz alkalmazkodó célszerű cselekvésmodellt, mint a másiké, másrészről - azt az állapotot fejezi ki, amikor ugyanezen fél végrehajtó állományának eltökéltsége (hajlandósága) a parancsok teljesítésére azonos vagy nagyobb, mint az ellenséges haderő és társadalom tagjaié.

A vezetési fölény kivívása a katonai tevékenységek céljának a) minél kevesebb erőforrás bevonásával, b) minél kevesebb veszteséggel c) minél rövidebb idő alatt történő elérésére irányul.

A vezetési fölény kivívásának szükséges, de nem elégséges feltétele az információs fölény kivívása. Az információs fölény kivívása ugyanis nem mindig jelenti egyúttal az ellenség feletti vezetési fölény megteremtését is, mivel a rendelkezésre bocsátott információkat a döntéshozatal és irányítás során hatékonyan kell tudni felhasználni, a döntési-parancskidolgozási rendszert optimálisan kell működtetni annak érdekében, hogy a katonai műveletek célját az adott fél a lehető legkisebb veszteséggel, idővel és erőforrás bevonásával legyen képes elérni.

Az információs fölény önmagában nem sokat ér, ha azt nem vagyunk képesek vezetési fölénnyé konvertálni. Ez olyannyira fontos megállapítás, hogy egyes kutatók az információs fölény kivívását egyúttal vezetési fölénynek is tekintik azon oknál fogva, hogy az információs rendszer által a vezetés számára rendelkezésre bocsátott információk hatékony felhasználását is az információs hadviselés részévé teszik: “ÁRendkívül káros és szűk látókörű megközelítés lenne, ha az információs hadviselést leszűkítenénk csupán a felderítésre, híradásra, informatikára és más egyedi összetevő technokrata nézetű mennyiségi összesítésre. Az IW-t (IH) a hatékonyabb információfelhasználással működő vezetés nyeri meg. (Dr. Várhegyi István már korábban hivatkozott cikkéből)

A vezetési fölény kivívása - az információs fölény megteremtésére alapozva - a saját információfeldolgozási és kommunikációs rendszer hatékony alkalmazására, az információk célirányos és szakszerű felhasználására, a teljes vezetési rendszer optimális működtetésére irányul, amely összességében két fő tényező függvénye:

  1. az információs fölény (uralom) kivívása,
  2. a saját információs rendszer által biztosított lehetőségek hatékony felhasználása a döntések ciklusidejének rövidítése, minőségük fokozása, valamint a kapcsolódó parancsok hatékony kidolgozása és továbbítása érdekében.

2. Az információs hadviselés elméletének kapcsolata a hadművészet elméletével és a hagyományos hadviselési eljárásokkal

Az információs hadviselés tartalmának négy eleme közül az első két tényező mindazon tevékenységei és eljárásai, amelyek közvetlenül az ellenséges haderő felkészítésének, hadrafoghatóságának és alkalmazásának felderítésére, akadályozására, valamint a saját erőknek mindezektől való megvédésére irányulnak, a fegyveres küzdelem (hadművészet) elméletének részét képezik, kapcsolódjon az akár polgári, akár katonai rendszerekhez. Ezek megszervezésének és végrehajtásának részben vagy teljes egészében katonai ellenőrzés alatt kell állnia.

A döntőrészt polgári célú információs rendszerek (pénzügyi, egészségügyi, szociális, oktatási stb.) felderítése, támadása és védelme szintén az információs hadviselés részét képezi, mivel azonban annak nincs közvetlen hatása a hadműveleti-harcászati tervek kidolgozására és végrehajtására, ezért e tevékenységek tervezése és szervezése nem katonai feladat.

Ebből kiindulva a polgári információs rendszerekkel kapcsolatos célokat és eljárásokat politikusoknak, gazdasági-államigazgatási szakembereknek kell meghatározniuk, mivel hivatalukból adódóan a legpontosabban ők képesek felmérni az ilyen típusú rendszerekbe történő beavatkozás következményeit, és a beavatkozás (vagy a saját rendszerbe történő idegen behatolás) politikai-gazdasági következményeiért szintén nekik kell a felelősséget vállalniuk. Abban az esetben, ha e tevékenységet pusztítóeszközök (tűzcsapások) alkalmazásával kell megvalósítani, a végrehajtás katonai feladat, de mivel az a katonai műveletekre nincs közvetlen hatással, az erőszak alkalmazásának szempontjából igen, a fegyveres küzdelem szempontjából viszont nem lehet az információs hadviselés részének tekinteni.

A hadművészet elmélete alapvetően olyan hadviselési elvek és eljárások megfogalmazására irányul, amelyek lehetővé teszik az ellenséges haderő működési struktúrájának gyors és hatékony megtörését, valamint a saját erők működőképességének megőrzését.

Az információs hadviseléssel olyan újfajta eljárások jelennek meg a hadművészetben, amelyek ugyanarra a célra irányulnak, mint a hagyományos hadviselés - a struktúrák megtörésére, illetve megőrzésére -, módszerei, eszközei és tárgyai azonban az esetek többségében jelentős mértékben eltérnek attól. Míg a hagyományos elveket tükröző hadművészet alapvetően a harcoló csapatok, a végrehajtó szakalegységek, a műszaki zárrendszerek és a logisztikai bázisok tűzzel való pusztítására irányul, addig az információs hadviselés elsősorban az alakulatok vezetési-irányítási rendszerének felderítésére, támadására, alkalmazására és védelmére törekszik a maga sajátos eszköz- és eljárásrendszerével. A kétféle eljárási mód egymást kiegészíti, támogatja, a társadalmak és haderők fejlődésével párhuzamosan azonban az információs hadviselés eljárásrendszere - mint a hadművészet része - fokozatosan előtérbe kerül, és a háborúk eredményes megvívásának döntő tényezővé válik.

Az ellenség harcoló csapatainak pusztítása nélkül háborús körülmények között nem érhető el tartós siker. Az információs hadviselés alkalmazása azonban lehetővé teszi a győzelem kivívását lényegesen kevesebb erőforrás bevonásával, a veszteségek jelentős mérséklését, és a katonai helyzetnek a saját csapatok javára fordítását.

A hagyományos hadviselési elvek szintén tartalmazzák az ellenség vezetési pontjainak pusztítását, a parancsnokságok és harcoló csapatok közötti kommunikáció zavarását, torzítását és lehallgatását. Mindez azonban csak kivételes esetekben volt képes döntő mértékben befolyást gyakorolni valamely katonai tevékenység eredményességére; a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az esetek többségében a vezetési rendszerek támadása csupán megkönnyítette az ellenséges csapatok szétverését, de rendszerint nem vált a siker alapvető tényezőjévé. Az információs hadviselés lényege a hadművészeten belül éppen az, hogy alkalmazása döntő módon képes befolyásolni a fegyveres küzdelem kimenetelét, a katonai és a politikai célok elérését. A csapatok vezetési rendszerének gyors ütemű fejlődése ugyanis azt az előnyt eredményezi, amely az ellenséges információs rendszerek zavarásával, megbontásával és bénításával döntő tényezővé válhat, ha saját hasonló rendszereinket hatékonyan vagyunk képesek fejleszteni, védeni és alkalmazni, valamint ha képesek vagyunk nagy tömegű, valós idejű felderítési információt elektro~nikus úton megszerezni, továbbítani és feldolgozni. Ez minőségi változást jelent a korábbi helyzethez képest, amelynek a hadművészeti elvek változásában is érvényre kell jutnia. Ez újfajta fogalomrendszer bevezetését és megfelelő harceljárások kidolgozását követeli meg. Mindez a társadalom és a hadügy fejlődésével, valamint napjaink hadviselési tapasztalataival bizonyítható.

3. A társadalmi és a katonai struktúrák közvetlen megbontásának növekvő jelentősége

A történelem során az államilag szervezett fegyveres erőszak elsősorban az ellenség fegyveres erejének dezorganizációjára törekedett, a harcoló csapatok pusztítása az esetek döntő részében csupán ennek eszközeként jelenhetett meg, nem pedig önálló célként. Ez még akkor is igaz, ha harcászati szinten mindez közvetlenül alig érzékelhető: valamely terepszakasz megtartása többnyire valóban csak az ellenséges alegységek pusztítása révén valósítható meg. Mégis helytálló az a megállapítás, hogy védelemben saját csapataink dezorganizációját előzzük meg azzal, hogy nem engedjük az ellenséget teret nyerni, és a számára kedvező pozíciókat elfoglalni, támadásban viszont éppen ennek fordítottja történik: térnyerés révén juthatunk döntő fölényhez.

Ennek megfelelően harcászati-hadműveleti elveink között fontos helyet tölt be az ellenséges csapatok szétdarabolására és egymásról történő leválasztására irányuló törekvés, mint az erőfölény kivívásának egyik legfontosabb eszköze. A döntő fölény a megfelelő helyen és időben elve szintén nem annyira az ellenség megsemmisítésre, mint inkább a kezdeményezés megragadására, az ellenség hadműveleti felépítésének, harcrendjének, működési struktúrájának megbontására irányul, az ellenséges csapatok pusztítása ennek csupán egyik - bár eleddig legfontosabb - eszköze. A hadászati-hadműveleti tevékenységek alapvető célja nem az ellenség harcoló alakulatainak minél nagyobb arányú megsemmisítésén, hanem ezen csapatok vezetési rendszerének, hadkiegészítési rendjének, hadműveleti felépítésének, együttműködésének, felderítési-logisztikai-műszaki és tűzrendszerének megbontásán keresztül érhető el elsősorban. Ez az ellenséges szándékról való lemondatás és a háborúk megnyerésének hatékony eszköze volt a múltban, szerepe a 21. században a működési struktúrák közvetlen megbontása révén jelentős mértékben növekedni fog.

A struktúrák közvetlen megbontása azt jelenti, hogy nem az elemek megsemmisítése révén csökkentik valamely rendszer működési hatékonyságát, hanem az elemek közötti kapcsolatok befolyásolásával vagy megszüntetésével. E módszer az elemek számának és a struktúra bonyolultságának növekedésével egyre eredményesebbé, egyre hatékonyabbá válik, míg bizonyos ponton túl alkalmazása elkerülhetetlen.

Hogy jut ez érvényre a társadalmi és katonai rendszerek esetében?

Napjainkra a döntés-előkészítés rendkívül összetett folyamattá vált, a katonai (hadműveleti) tevékenységek tervezése során lényegesen több szempontot kell figyelembe venni, mint korábban: a polgári erőforrások bevonása, a környezeti károk felmérése, a polgári objektumok megkímélése, a saját veszteségek mérséklése, a politikai tényezők, a nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségek, a közvélemény reakciói, a saját gazdaság működőképességének megőrzése és még sok egyéb tényező teszi a döntési alternatívák kidolgozását és azok értékelését rendkívül bonyolulttá. Ezért a kialakult helyzetnek és a kitűzött célnak leginkább megfelelő elhatározás kidolgozásához, a katonai tevékenységek megszervezéséhez a korábbinál lényegesen több, célirányosan feldolgozott információra, és ebből fakadóan kiterjedt együttműködési rendszerre van szükség. A szervezetek, alakulatok közötti kommunikáció és együttműködés hiánya kudarcra ítélheti akár a legkorszerűbben felszerelt haderőt is.

A korszerű haderők alapvető ismérvei közé tartoznak az automatizált irányítási funkciókkal rendelkező, nagy találati pontosságú fegyverek és a hatékony felderítési, navigációs és információfeldolgozási módszerek, amelyek egységes rendszerbeni alkalmazása már napjainkban is az eredményes hadviselés alapját képezi: megbontásuk számottevően csökkenti a csapatok harci lehetőségeit.

Valamely ország részéről a fegyveres agresszió megindítását jelentős mértékben korlátozhatja az a körülmény, hogy saját területének mélységben elhelyezkedő objektumai szintén közvetlen tűzcsapások célpontjaivá válhatnak a korszerű repülő- és rakétatechnika alkalmazása következtében. Ez az alapvető oka annak, hogy a hidegháború éveiben nem alakult ki közvetlen fegyveres összeütközés a két vezető katonai nagyhatalom között, és ez az a tényező, amely a jövőben is visszatartó erő lehet. A nagyhatalmak szembenállásának enyhülésével, az atomütőerő fokozatos visszaszorításával mindinkább előtérbe kerülnek azok a hagyományos robbanótöltettel felszerelt harci eszközök, amelyek viszonylag nagy távolságra igen pontosan célba juttathatók fejlett irányítási rendszereik révén. E rendszerek zavarása, bénítása, befolyásolása stratégiai előnyhöz juttathatja a küzdő felek egyikét, hiszen ily módon sikerül kiküszöbölnie annak lehetőségét, hogy a mélységben érzékeny csapást szenvedjen el.

A műszaki-irányítástechnikai fejlesztés elsődleges oka nem egyszerűen a katonai siker mindenáron való kikényszerítésében rejlik, hanem abban, hogy a korszerű módszerek és technika alkalmazása számottevően csökkentheti az élőerőben és az anyagi javakban bekövetkező veszteségeket, amely a politika mozgásterét jelentős mértékben bővítheti adott konfliktus kapcsán. A minimális veszteségre való törekvés az utóbbi években különösképpen előtérbe került a békefenntartó műveletek és fegyveres biztosítási tevékenységek során, amely megköveteli különböző nemzetiségű, rendeltetésű és harcértékű alakulatok hatékony együttműködését, a műszeres felderítés és az automatikus tűzvezetés egységben történő alkalmazását, az információk továbbításának és feldolgozásának automatizálását, a vezetési-döntéshozatali folyamatok optimalizálását, végső soron pedig a rendszerszemléleti alapokon nyugvó, új típusú katonai gondolkodásmód kialakítását. A csapatok alkalmazási rendjének megbontása jelentős - eredetileg nem tervezett - veszteségekhez vezethet, amelyek belpolitikai következményei a konkrét szituáció függvényében akár a katonai műveletek felfüggesztését vonhatják maguk után.

A veszteségek mérséklésére való határozott törekvéshez döntő mértékben hozzájárul, hogy napjainkban hagyományos tűzcsapások korlátozott alkalmazásával is rendkívül jelentős károk okozhatók a fejlett államok gazdaságban és infrastruktúrájában, amelyek a fegyveres küzdelem alapvető céljainak elérését teszik lehetetlenné. Ezért az ellenség vezetési rendszerének és pusztítóeszközeinek semlegesítése, zavarása sok esetben fontosabb feladat, mint a hasonló jellegű, saját eszközök fejlesztése és alkalmazása.

A fegyveres küzdelem megvívásának egyre fontosabb tényezője lesz a hadviselő országok államigazgatásának, gazdaságának, infrastruktúrájának rugalmassága, teljesítőképessége és azok rendszerszemléletű, hatékony együttműködése, mivel a korszerű háborúk megvívásának eredményessége fokozott mértékben függ az elő~készítés minőségétől, a vezetés és a mindenoldalú biztosítás megszervezésétől, így e tevékenységek zavarása, bénítása a jövőben kiemelt szerephez fog jutni. A modern államok társadalmi szervezetei viszont egyre intenzívebbé és sokrétűbbé váló kapcsolataik révén sérülékenyebbé, egymás tevékenységétől lényegesen függőbbé váltak, mint korábban. A távközlés, az energiaszolgáltatás, a műsorszórás, vasúti-közúti és a légi közlekedés, a pénzügyi és az államigazgatási rendszer zavarai a társadalom működésének csaknem egészére azonnal kihatnak, mindez jelentős befolyást gyakorolhat a fegyveres erők felkészítésére és alkalmazására is.

Megnőtt azoknak a beavatkozási pontoknak a száma, amelyekre történő ráhatással jelentős zavarok kelthetők a szervezetek működésében, és ezekre a társadalom egésze a funkcionális függőségek kiterjedt rendszere következtében sokkal gyorsabban és hevesebben reagál, mint korábban. A korszerű társadalmakban lényegesen egyszerűbb nehezen megállítható, pozitív visszacsatolásos elven működő, öngerjesztő, káros folyamatokat elindítani az államszervezet és gazdaság működésében, mint azt megelőzően bármikor; valamely hiba, funkcionális zavar következményei sokszor nem vagy csak kevéssé prognosztizálhatók, azokat a vezetés sok esetben képtelen oly módon modellezni, hogy a zavar elhárítása érdekében azonnal és hatékonyan be tudjon avatkozni.

A társadalmi szervezetek és a fegyveres erők működésének megbontása az utóbbi tíz-tizenöt évben új eszközökkel, új lehetőségekkel bővült. Köszönhető ez elsősorban annak a társadalmi, tudományos és műszaki fejlődésnek, amelynek során a 20. század végére a fejlett államok struktúrája és hadseregei olyan minőségi változáson mentek keresztül, hogy működésükbe fegyveres erőszak alkalmazása nélkül, tehát közvetlenül is igen hatékonyan be lehet avatkozni. Ezzel párhuzamosan kifejlesztésre kerültek mindazok a technikai eszközök és módszerek, amelyek alkalmazásával e rendszerek működése fizikai pusztítás nélkül is zavarható, bénítható: a struktúra megbontását célzó erőfeszítések hatékonyságát napjainkban megsokszorozza egy új tényező, a közvetlen beavatkozás lehetősége az irányítási folyamatokba. Ez nem zárja ki hagyományos - tűzcsapások révén érvényre jutó - módszerek alkalmazását az ellenség vezetési-irányítási rendszereinek megbontása céljából, a felderítési-célmegjelölési módszerek és kritériumok, valamint a beavatkozás következményei vonatkozásában azonban a fizikai pusztítás ennek során újfajta értelmet nyer.

Az információs hadviselésnek azon területei, amelyek a vezetési-fegyverirányítási és navigációs rendszerek megbontására, valamint azok védelmére irányulnak, a leghatékonyabb hadviselési eljárások közé tartoznak, amelyet az 1990-91-es Öböl-háború tapasztalatai messzemenően igazolnak. A több hónapon keresztül végrehajtott légi és elektronikai csapások elsődleges célpontjai - a tömegpusztító fegyvereken, repülőtereken és rakétakilövő-állásokon túl - az ellenség felderítési (lokátor), kommunikációs és fegyverirányítási képességeinek bénítása volt. E tényezőknek - és az információs hadviselés másik, nem kevésbé fontos elemének, a saját vezetési rendszer hatékony alkalmazásának - köszönhetően a szárazföldi hadműveletek során az ellenséges erők teljes dezorganizációja (és nem megsemmisítése!) következtében jelentős ellenállással sehol sem találkoztak a szövetséges erők.

E háború azonban - elsősorban az ellenséges ország társadalmának viszonylagos fejletlensége miatt - nem hozta felszínre az információs hadviselés minden aspektusát: a döntőrészt polgári célú információs rendszerek zavarása, bénítása nem volt képes jelentős mértékű gazdasági kárt okozni, az országon belül érdekellentétet szítani, politikai instabilitást előidézni, vagy akár csak akadályozni a fegyveres erők és a gazdaság mozgósítását. E tényezők ugyan (az utolsó kivételével) nem képezik a hadművészet elméletének alkotórészét, ami az információs hadviselés eljárásai közül viszont a siker döntő tényezőjének bizonyult - az elektronikai eszközökkel gyűjtött műholdas és egyéb felderítési információk hatalmas tömege -, már egyértelműen a hadművészet elméletét gazdagította. Az Öböl-háborúban bebizonyosodott: az elektronikai felderítés - más egyéb felderítési módszerek alkalmazása mellett - nélkülözhetetlen eleme a korszerű hadviselésnek.

4. Az információs hadviselés és a katonai vezetés elméletének kapcsolata

A katonai vezetés elmélete a katonai szervezetek struktúrájának, vezetési rendjének és vezetési módszereinek elemzésével, valamint mindezek pszichológiai összetevőivel foglalkozik. Mindezek szerves részét képezi a szervezetekben kialakított döntési-eljárási rend és információfeldolgozási rendszer, amelyek döntő mértékben határozzák meg a szervezetek vezetési folyamatainak eredményességét. A hatékony döntési-eljárási rendszerek működési törvényszerűségeinek feltárása, az eredményes vezetési módszerek meghatározása a katonai vezetés elméletének feladata, az általa megállapított törvények és módszerek gyakorlati alkalmazása elengedhetetlen feltétele a vezetési fölény - és a katonai győzelem - kivívásának.

A döntési-eljárási rendszer eredményes működése a szervezetek információfeldolgozási rendszerének folyamatos alkalmazásán nyugszik, e két tényező csak együttesen képes a szervezetek vezetési folyamatainak hatékonyságát biztosítani. Kapcsolatuk dinamikus: az egyik fejlesztése többnyire maga után vonja a másikét is, mert csak így lehet az egyre időszerűbb és egyre több információt hatékonyan felhasználni a csapatvezetés és a katonai műveletek eredményes végrehajtása érdekében. Az információrendszerek fejlesztése akkor lehet igazán hatékony, ha az információk feldolgozásában, továbbításában és rendelkezésre bocsátásában bekövetkező dinamikus fejlődést a katonai szervezetek döntési-eljárási rendszerének fejlesztése is nyomon követi. Ha nem így történik, akkor mindez alapvetően csak a törzsmunkát teszi hatékonyabbá - amely a korszerű irodaautomatizálási módszerek és eszközök alkalmazása révén a dokumentumok előállításának és továbbításának idejét jelentős mértékben rövidíti, és ezzel a vezetési ciklusidő csökkentésének irányába hat -, a szervezetben hozott döntések minőségére azonban jelentős hatást nem képes gyakorolni.

Önmagában az a tény, hogy az ellenséget sikerül megfosztani az információk megszerzésének és feldolgozásának lehetőségétől, vajmi keveset ér, ha mindez nem párosul a saját információs képességek megteremtésével, fejlesztésével és hatékony alkalmazásával.

Ezért a szervezetek információfeldolgozási rendszere fejlesztésének és üzemeltetésének meghatározó területei az információs hadviselés részét képezik, annak eljárásrendszere és módszere a katonai vezetés elméletét gazdagítja, az információs rendszerek alkalmazási elveinek kidolgozásával együtt.

Ebből következően az információs hadviselés azon területe, amely az ellenséges haderő információs folyamatait támadja és a saját információs képességeket védi, kiegészül a saját információs rendszer fejlesztésének és üzemeltetésének azon tevékenységeivel, amelyek a következő kérdésekre adnak választ, illetve a következő funkciókat valósítják meg:

  • milyen típusú, tartalmú és formájú információk,
  • honnan hová áramoljanak,
  • milyen rendszerességgel vagy milyen feltétel esetén,
  • milyen szempontok alapján, és hogyan dolgozzák fel őket,
  • milyen formában, mikor és hol bocsássák rendelkezésre azokat.

 

A rendelkezésre bocsátott információk felhasználási módját és annak hatékonyságát a következő tényezők alapvetően befolyásolják, ezek azonban - az állomány kiképzésének bizonyos vonatkozásai kivételével - nem képezik az információs hadviselés részét, mivel a vezetési rendszer fejlesztésének egyéb aspektusait ragadják meg:

  • a vezetői állomány legyen képes követelményt támasztani az információ-rendszer alkalmazásával szemben, amelyhez ismernie kell annak működési elvét és lehetőségeit;
  • a vezetők legyenek mindazon katonai ismeretek, tapasztalatok és személyes képességek birtokában, illetve rendelkezzenek azzal az eltökéltséggel, amely a kialakult helyzetnek leginkább megfelelő döntések meghozatalához, és a kapcsolódó utasítások kiadásához szükségesek;
  • a vezetési rendszer (a felelősségi, hatásköri viszonyok, az együttműködési és a függelmi kapcsolatok, a kialakított eljárási rend) legyen alkalmas a döntés-előkészítés, a döntés és a végrehajtás hatékony megszervezésére és lebonyolítására;
  • a törzstisztek legyenek képesek az informatikai rendszer kezelésére, és hatékony alkalmazására.

Míg az informatikai támogatással rendelkező katonai vezetési rendszerek fejlesztése és alkalmazása a katonai vezetéselmélet tárgyát képezi, addig a harci alkalmazású robotok, automatikus fegyverirányítási és navigációs rendszerek irányítási alrendszereinek fejlesztése az információs hadviselésen belül - mint a műszaki és a matematikai tudományok kutatási eredményeit felhasználó alkalmazott tudományterület - a haditechnikai fejlesztés feladata. Az automatikus irányítási rendszerrel ellátott rendszerek alkalmazási elveit a hadművészet elmélete határozza meg, amely eljárások és elvek viszont nem tartoznak az információs hadviselés területei közé.

Az információs hadviselésnek létezik olyan tevékenységrendszere, amely nem kizárólag az ellenség formális (szabályozott) információfeldolgozási és kommunikációs rendszereire történő ráhatással vagy a saját hasonló rendszer alkalmazásával valósul meg, hanem másféle eljárásokkal avatkozik be a saját vagy az idegen ország működési folyamataiba. Ez azért lehetséges, mert a társadalmak vezetési és végrehajtási alrendszereinek elemeit tudatos, gondolkodó lények alkotják a maguk pszichológiai adottságaival, akik nemcsak formális vezetési csatornákon keresztül szerzik be a munkájuk, szolgálati tevékenységük és napi életvitelük megszervezéséhez szükséges információkat, hanem egyéb forrásokból is. Ugyanakkor a formális kommunikációs csatornákat sem mindig a vezetés döntés-előkészítési-irányítási folyamatainak támogatása érdekében alkalmazzák, hanem a döntések társadalmi elfogadtatása céljából is, amely a vezetési fölény kivívásának egyik fontos tényezője. A pszichológiai hadviselés módszere az emberek tudatára való ráhatás információk közvetítése, megvonása, csoportosítása, értelmezése és torzítása révén annak érdekében, hogy a vezetés által kitűzött céloknak és az általa meghatározott feladatoknak az elfogadására, végrehajtására - vagy mindezek ellenkezőjére - ösztönözzenek. A pszichológiai hadviselés katonai vonatkozásai a katonai vezetéselmélet részét képezik.

E sajátos hadviselésről leírt, figyelemfelhívásnak szánt írást talán legfrappánsabban a Népszabadságban megjelent, A jövő háborúja: távközlés, informatika, hadművészet című cikkből vett idézettel fejezhetem be. Az információs hadviselés már nemcsak a képzelet terméke, hanem létező rész az Egyesült Államok szárazföldi, tengeri és légi erőinek arzenáljában. Arthur Cebrowski altengernagy, az amerikai vezérkar irányítási, ellenőrzési, távközlési és számítógépes főigazgatója a minap nyilvánosan kimondta: a távközlési-informatikai hadviselés megjelenése legalább annyira megváltoztatta a hadművészet és a stratégia alapképleteit, mint annak idején az atombomba. Ám nem a végpusztulás réme által, hanem ellenkezőleg: azzal, hogy puskalövés nélkül meg lehet bénítani az ellenség hadseregét, sőt egész gazdaságát, bankrendszerét, egészségügyi ellátását, iparát: mindent, amit komputerek tartanak nyilván és segítenek irányítani. Meg lehet fosztani a vezérkart és a kormányt az információ továbbításának lehetőségétől. Kevesen halnak meg, talán egy ház sem dől össze, a legyőzött ország gazdasága mégis hosszú évekig romokban hever.” (Népszabadság, 1997. november 3.)

 

Összefoglalásul megállapítható, hogy az IH a 21. század hadművészetében és katonai gyakorlatában döntő jelentőségűvé válik. A hagyományos hadviselés és az információs hadviselés ugyanarra a célra irányul, a kétféle hadviselés ráhatásának tárgya, eljárásrendszere és módszere jelentős mértékben eltér egymástól. Az információs hadviselés két tényezője önálló terület a fegyveres küzdelem elméletén belül, amelynek alkalmazási elveit folyamatosan fejleszteni szükséges. A vezetési információ-rendszerek fejlesztése és működtetése e sajátos hadviselés területei közé tartozik, elveit, eljárásrendszerét a katonai vezetés elmélete határozza meg. Azt is látni kell, hogy az IH végrehajtása nem kizárólag katonai feladat, alkalmazása mindenkor komplex elemzést igényel.

IRODALOM

1. Field Manual 100-6; http://jya.com/fm100/fm100-6.htm

2. AR-25; http://www.army.mil/disc4.default.htm

3. Martin Libicki: What is information warfare? Chapter 8: Economic Information Warfare;
http://www.ndu.edu/nduinss/actpubs/act003ch08.htm

4. Maj. Karl Kuschner: Legal and practical contrains on information warfare. Introduction.
http://www.cdsar.af.mil/cc/kuschner.htm

5. Kerry A. Blount, Lauren D. Kohn: C2 Warfare in FM 100-6; Military Review, 1995 july-august

6. Mikita János-Tenyák István: Híradó szemmel a “C”-k és “I”-k világáról; Új Honvédségi Szemle, 1994/7.

7. Dr. Várhegyi István-dr. Makkay Imre: Információs háború, információs hadviselés-vezetési hadviselés ZMNE jegyzet (tervezet)

8. Az MHTT 1996. évi meghívásos pályázatának pályaműve: A posztindusztriális globális és regionális információs társadalom, valamint a honvédelem alapvető összefüggései. A tudomány, az elektronika, a távközlés és az informatika komplex hatása a honvédelem átalakítására

Vissza a lap elejére